Úgy tanították anno nekünk, hogy a vállgödörbe kell beszorítani a fegyvert, az egyik szemünket be kell csukni, a másikkal a nézőkét és azon keresztül a célzót nézni, és ha e kettő és a cél egy vonalba kerül, akkor elsüthetjük a fegyvert. (nyílt irányzéknál) A következőképpen határozták meg, hogy hova kell célozni: „Cél a fekete kör alsó szélének közepe”. Természetesen nem csak fegyverrel lehet célozni és lőni, hanem például beszéddel is, mivel a szavaink is olyanok, mint a kilőtt puskagolyó, melyek ha elhagyták a torkolatot, akárcsak a lövedék, akkor annak már nem parancsol senki. Utólag már sosem lehet a dolgot meg nem történté tenni.
A tudatos élet velejárója, hogy az ember célokat tűz ki maga elé. Egész fiatalon ezeket a célokat a szülői intelem és elvárás nagyban meghatározza. Később egyre inkább előtérbe kerülnek a saját vágyak és elképzelések a jövővel kapcsolatban. Minden célba érésben van azonban két közös dolog: Az egyik, hogy szinte kivétel nélkül mindig nehéz megtenni az első lépést az oda vezető úton. A másik pedig, ami az első lépés folyománya, hogy az alapos, szenvedős munkát nem lehet megspórolni, mert ettől lesz értéke a célba érkezésnek.
Sokan nem is gondolnak bele, hogy amikor egy fegyverrel a célra lövünk, abban a pillanatban minden eleve eldőlt, hiszen a cél ki lett választva és a lövés le lett adva. Az életben is ott dől el minden, hogy milyen célokat akar az ember elérni és ezekért milyen áldozatot képes hozni. Pl. a társunk keresése közben sem biztos, hogy az a legjobb választás, akit „könnyen puskavégre kaphatunk”. A vadásznak is ki kell várni, amíg a megfelelő bikát tudja terítékre hozni. Nem lehet össze-vissza lődözni, mert abból csak baj származik. Meg van mindennek az elrendelt ideje és helye. Vannak olyanok is, akiknek egyetlen célja a szerzésvágyuk kielégítése. Az ilyeneknek semmi sem elég, mert mindig kell egy újabb egy jobb, és ha kettő már megvan, miért nem lehetne három vagy négy. És persze mindig akad valaki, akinek többje van, akit túl kell szárnyalni minden áron. Ennek az erősödő örvénynek soha nincs vége.
Anno a királyságban az alattvalók nyomorogtak, koplaltak, hogy az ő adójukból dőzsölhessen az uralkodó. Ma azt hangoztatjuk, hogy nincsenek királyok és demokrácia van, sőt mindenki a közösség szolgája. (És a kiskirályokkal mi van?) Amikor nem jól mennek a dolgaik, az emberek mindig találnak valaki hibást, akit okolni lehet, de többnyire sohasem magukban keresik a hiba forrását. Íme egy régi példa az adóztatás ügyében Széchenyi Hitel című 1830- ból írásából: „Sokan pedig minden hátramaradásunkat a’ kormánynak tulajdonítják. – Az ’Appalto a’ ’Harminczad okozza képzeletekben a nyomorúságot. Csak az ne volna, diszlenék akkor minden.”
A célzással egy nagy baj van: Ha be van csukva az ember egyik szeme, könnyen kialakul a csőlátás. Érdemes ezért először jól kinyitni mind a két szemet, hogy tényleg annyira biztos-e az az előttünk álló cél vagy csak rá akarnak szedni bennünket, miközben a másik tányérjába hullik a sültgalamb. Sokkal jobb először letenni a fegyvert és kétszer is alaposan meggyőződni, hogy jó-e a kitűzött cél.
Most jön az a kérdés, hogy mi a helyzet az egyházban, a gyülekezetekben? Ügyesen ki is lehetne kerülni a célkitűzések nehézségeit egy-egy idecitált igével, hogy aztán le is legyen tudva a dolog. De ez nem old meg semmit. Az igazság az, hogy az egyház, a gyülekezetek életében is kell, hogy legyenek célok, amiket el szeretnénk érni. Az, hogy ezek csupán a vezető, egy szűk elit vagy az egész közösség céljai-e, nem olyan nehéz eldöntheti, ha mások lőlapját (céltábláját) is megnézzük. A találatok számát ugyanis könnyű összevetni. A jó célkitűzés és a fáradtságos, alázatos Istenre figyelő munka mindig meghozza a gyümölcsét, és jól esik visszatekinteni, hogy lám, innen indultunk és ide értünk el. Csak meg kell nézni a lőlapot, mert azon feketén fehéren ott van az eredmény. Lehet azon telitalálat, de az sem baj, ha jó a szóráskép (találatok közel vannak egymáshoz), mert ezen mindig lehet finomítani. Jó cél esetén ha a tábla érintetlen marad, akkor vagy a fegyverben van a hiba vagy abban, aki elsüti. Az is igaz, hogy a túl messze lévő célok kitűzése (elérése), sokszor inkább csak a képzelő erőt edzi, a kézzelfogható, mérhető dolgok esetén inkább a kudarcot vonzza erősen. Persze vágyakozni, álmodozni lehet, de a valóság előbb utóbb mindig beköszön.
Az eredményes lövéshez nem elég a jó cél, a fegyvert is ki kell takarítani, rendben kell tartani. Azt is tanítják, hogy két levegővétel között kell elsütni a puskát annak érdekében, hogy a lehető legkisebb legyen a kéz remegése. A legprofibbak még a szívük dobbanására is oda tudnak figyelni, hogy a legalkalmasabb pillanatot megtalálják. Ettől függetlenül nem árt a környezeti hatásokra is odafigyelni, mert pl. egy oldalszél jelentősen befolyásolhatja a lövedék röppályáját. Isten népének is meg kell tanulni egyszerre figyelni befelé és kifelé is, számításba venni mindkettőt, hogy a lőlapja nem maradjon üres.
