Amikor megvettük a házunkat, tisztában voltunk vele, hogy bizonyos kompromisszumokat, sajnos, be kell vállalnunk. Már első látásra meggyőződhettünk, hogy a „kőmíves mester” nem foglalkozott a fizika alapvető törvényszerűségeivel. Azzal például, hogy a víz folyékony halmazállapotú, és a gravitáció a barátja. Ő inkább másban jeleskedett. Abban, hogy a hozzá nem értő építtetőnek ne húzza a zsebét a sok pénz. Hiszen mire is tudná azt költeni! Nos, ő ettől a gondtól megszabadította. A fa nyílászárókat a csapadékvíz duzzasztógát elemeként használta fel, mert szerinte ez volt a „legjobb” megoldás. Természetesen az ajtók és ablakok egy ideig dacoltak a kihívásokkal, de a végén, mint mindig, itt is a víz lett a győztes. A bejárati ajtó megszállt, a tetején már ujjnyi rés tátongott, a küszöb pedig már árnyéka sem volt egykori önmagának, egyszerűen elkorhadt. Nem járt jobban a hátsó teraszajtó sem.
Mind ezek oda vezettek, hogy komoly hadak indultak meg, hogy visszavegyék azt a területet, amit az ember kisajátított a maga számára. Az első összecsapásban a természet a légierőt vetette be, hogy egy gyors csapással térdre kényszerítsen bennünket. A szárnyashangyák kéthetes rohamát nagy nehezen visszavertük tetemes Chemotox spray felhasználásával. A rovarsereg belátta, hogy a totális háború ekképpen nem hoz eredményt, még akkor sem, ha élő erőből számukra kimeríthetetlen erőforrás állt rendelkezésre. Ezután bevetették ellenünk a pszichológiai fegyverüket, amelyet a Brian élete című film után szabadon „galileai öngyilkos alakulatnak” neveztünk el. Az történt ugyanis, hogy a molnárkák hada egy számukra kijelölt radiátor alatt időről időre összegyűlt és végzett magával. Akárhányszor jöttünk ki a felújítás alatt álló házhoz, mindig újabb hadtesttel találkoztunk ebből a fajtából. A folyamatos nyomás végül megérlelte bennünk az elhatározást, hogy ki kell cseréltetni a nyílászárókat.
Sajnos boldogságunk nem tartott sokáig, mert az ellenség nem törődött bele sikeres hadműveletünkbe, és új frontot nyitott. Mégpedig a kertben. Bevetette rettegett páncélos hadosztályát, ami teljesen felkészületlenül ért bennünket nemcsak minőségileg, hanem mennyiségileg is. A csigák csak jöttek. Mit jöttek, szinte özönlöttek! Pillanatok alatt minden kinti védvonalunk elesett. A hatásos kemikáliát betiltották a környezetvédők nyomására, ami hatalmas rést ütött védelmi rendszerünkön. Gondolkoztunk indiai némakacsa tartásában is, ám elvetettük, mert az általuk telepítésre kerülő taposóaknák számunkra is komoly fenyegetéssel bírtak volna. A sörcsapda sem tűnt jó megoldásnak, nehogy még a végén a szomszéd kerüljön bele. Nem maradt más, mint az egyesével való szedegetés, mellyel a vegetációs idő végére el is értünk egy 16 l-es festékes vödör ¾-ig.
Őszre mindkét küzdőfél kellően kimerült a csatározásokban, és a frontokon nyugalom állt be. Persze újra be kellett látnunk, hogy ez az altatás is csak egy újabb eszköze az ellenfél megalkuvást, meghátrálást nem ismerő tervének. Ügyesen elhitette velünk, hogy visszavonulót fújt, már minden rendben. Miénk lett a nyugalom és biztonság illúziója. Pedig lehetett volna több eszünk is, hogy a vihar előtti csendben kellően felkészüljünk a következő támadásra. Bár be kell vallani, hogy nagyon nehéz terveket szőni akkor, amikor az ellenség ennyire tudatosan és kreatívan aknázza ki és alkalmazza hatalmas erőforrásait. Sajnos mi mindig fáziskésében vagyunk, csak utólag tudunk válasz stratégiát kidolgozni, mikor már megtörtént az újabb és újabb támadás.
Napjainkra a háború egyre drasztikusabbá vált, az ellenség bevetette a kétéltű hadtestet is a küzdelembe. A jelen szakaszban elindult a békák serege ellenünk, és mi itt álltunk szinte tehetetlenül. Még a házasságunkban is hullámvölgyet okozott az új hadtest megjelenése, mert a feleségem nem tud megfelelő magyarázatot adni a kialakult jelenségre, mivel én már némelyik békán koronát is vizualizáltam, sőt olykor csücsörítő szájtartást is. Ő mégis makacsul kitart a tagadásban, hogy ezek bizony nem álruhás kérők és nem is elátkozott hercegek. Én is teljesen össze lettem keverve, mert az eddigi biológiai tudásomról kiderült, hogy nem ért egy fabatkát sem. Hiszen eddig úgy tudtam, hogy a békák kifejezetten szeretik a vizet és a vizes élőhelyeket. Sőt az ősöktől sokszor hallottam, hogy könnyű a békát a tónak ugrasztani. De ezek a békák kifejezetten félnek a víztől, és megfigyeltük, hogy rendre eső előtt indítják meg támadásaikat. Észrevettük, hogy a küszöb feletti rés adta lehetőséget kihasználva áthatolnak az új ajtó első gumi védvonalán, majd az ajtó nyíló részének függőleges falcán felkapaszkodnak a vízszintes vágatba. Így aztán az ajtó nyitáskor némelyik elveszti az addigi fix pozícióját, és a belépő vagy kilépő nyakában landol. A feleségem sajnos nem tudja hűvös eleganciával lereagálni ezeket a találkozásokat, és a felháborodását jelző hang kibocsátása után egy ideig mozognak a képek a falon. A biztonság érdekében a kristályvázát elraktuk a nappaliból, amióta a falra akasztott képek várják az újra keretezésüket. Én mégsem merem bántani a békákat. Nem, nem attól félek, hogy varázslat következtében én is köztük kötök ki. Még csak nem is az állatvédőktől rettegek, hanem egy hiedelem motoszkál bennem, miszerint a békák előszeretettel teszik fel a csigákat is étlapjukra. Hátha…
Nemrég kirándultunk a Dél-Alföldön. Már régi vágyunk volt, hogy az országnak ezt a tőlünk távol eső részét is bebarangoljuk kicsit. Nagyon meglepő volt látni például az ottani jellegzetes, a járda felett átnyúló esőcsatorna kivezetéseket. Időnként egymás előtt is lebuktunk, mikor el-elmerengtünk a nézegetésben, és tekintetünk egy-egy magaslati pontra fókuszált, mely nem volt más, mint egy-egy gólyafészek. Aztán egyikünk nagyot sóhajtva kimondta azt, amire mind a ketten gondoltunk: „Milyen jó is lenne otthon egy ilyen gólya család!” Sajnos kommunikációs korlátaink nem tették lehetővé, hogy átcsábítsuk őket a Kisalföldre. Lehet, hogy egy jó békaportré bemutatása csökkentette volna a gólyák hezitálását, de ezzel nem készültünk. Pedig, ha sejtettük volna… Na, de már mindegy, ez a hajó is elment. Milyen szép is lett volna egy gólya család a környékünkön. Aztán végül revideáltuk az álláspontunkat. Hiszen a gólya költöző madár, és a nálunk valószínűsíthető túlságosan is bőséges táplálékbevitel miatt sokat veszítene repülési képességeiből. Szárnyakon is szép hosszú út Afrikába eljutni, gyalogszerrel azonban egyenesen reménytelen vállalkozás lenne neki. Hazaúton már előre féltünk, hogy mi fog bennünket fogadni otthon. Szerencsére csak a szokásos: a bejárati ajtónál „csak” 3-4 béka ugrott volna a nyakunkba, ha nem vigyázunk kellőképpen. A garázs oldalajtaját azonban még azóta sem mertük kinyitni, mert ott 20-40 békára is számíthatunk alapból minden alkalommal.
Érdemes-e újra belevetni magunkat a harcokba? Véget ér-e valaha ez a folyamatos küzdelem!? Vagy adjuk meg magunkat a sorsnak, és sztoikus nyugalommal tűrjük az újabb és újabb inváziót? Nagy dilemma ez, amire nem is lehet egyértelmű választ adni, csak annyit, hogy bízunk Istenben, de azért szárazon tartjuk a puskaport.