„Amikor beesteledett, mivel az előkészület napja, vagyis szombat előtti nap volt, eljött az arimátiai József, a nagytanács tekintélyes tagja, aki maga is várta az Isten országát; bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét.” Márk 15, 42-43
Csend.
Nagyszombat mindenekelőtt csend.
Nem vihar előtti csend. Elbújnál, de nincs hová. Azt sem tudod, mitől rettegj.
Nem nyomasztó csend. Nem félelem van benne. A semmi.
Nem aktív csend. Nincs semmi mozgás. Nem tud felkészíteni arra, ami következik.
Nem terhelt csend. Mert nincs meg a teher sem.
Nem haragos és nem bosszúval telt csend, mert nem tudták mit cselekszenek.
Nem fecsegő csend. Mert nincs mit mondani.
Nem változás csend. Mert nincs változás.
Döbbenet.
Bénulat.
Ez az a csend, mint amikor nagyon akartál valamit, és megcsinálod, és meglepődsz azon, hogy túl jól sikerült.
„Olykor a bíbor alkonyatban
Elnehezedik a szivem –
Felnézek a nagy, csuda égre,
És látást látok, úgy hiszem.
Boldogtalan fantáziámnak
Úgy rémlik, a felhők felett
Azért a csönd: meghalt az Isten,
És ravatalra tétetett.” Tóth Árpád: TETEMREHÍVÁS / részlet
Nagyszombat mindenekelőtt csend. Csak csend.
Hallgatás
Némaság
Szótlanság
Kibeszélhetetlenség
Nyugalom
Béke
Péntek az ember teremtésének napja, és Nagypéntek egyben az ember elpusztításának napja.
A szombat Isten szent napja. Isten szent napjának, Nagyszombatnak a csendje a Teremtés csendje, az „újratervezés” csendje. Arimátiai József csendje, „aki maga is várta az Isten országát”. Nikodémus, Mária, János, az apostolok, és minden várakozó csendje.
Mert jön a vasárnap. A Teremtés első napja. Üres a sír. Jézus testben jár. Az Új Szövetség hatályba lépett.
Pilinszky János: Harmadnapon
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
Tóth Árpád: Tetemrehívás
Olykor a bíbor alkonyatban
Elnehezedik a szivem –
Felnézek a nagy, csuda égre,
És látást látok, úgy hiszem.
Boldogtalan fantáziámnak
Úgy rémlik, a felhők felett
Azért a csönd: meghalt az Isten,
És ravatalra tétetett.
Fejénél roppant arany lángok,
Antares s Orion ragyog,
Körüle térdre rogyva sírnak
Az árván maradt angyalok.
Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak.
Jönnek a sárga Hold-lakók és
A Mars bölcs óriásai,
Saturnus-népek hat szivükkel
S Vénusz szirom-leányai.
És olykor egy-egy emberlélek,
A gennyes Földnek hirnöke
Jön, és láttára szerterezzen
A gyászolók kövült köre.
Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
Az alvadt sebből fölfakad,
Legördül lassan, s átzuhogja
A végtelen világokat.
Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér –
S a földön bíbor alkonyat
Gyúl tőle a sötét hegyek közt –
S én fölemelem arcomat,
És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az isten véres gyilkosa…
1926
