A múlt hétvége három tömény nap volt sokezres tömegben. Teljesen egyedi, különleges fogalom az „egyházi fesztivál”, mert egyszerre mozgalmas, rengeteg a program, koncertek sora zajlik, hangos beszélgetések, zeng-zsibog az egész helyszín, néha visszafogottabban, néha dübörögve.
Közben pedig a kultúra és közösség mellett ott van az az egyedi lelkiség, hogy a segítségül hívott Úr színe előtt zajlik az egész, Őrá figyel sok beszélgetés, előadás, kiállítás, installáció, Őróla és Őhozzá szól minden igehirdetés, imádság, ének, istentisztelet.
Hangosnak viszont akkor is hangos. De még egy csendesebb program is, mint egy kétszemélyes vagy fórumbeszélgetés is tele van szavakkal. Ugyanúgy igaz ez a beszélgetésekre, ha együtt érkezett csapatról, családról, vagy ottani találkozásokról is van szó. Mozog a száj, jön ki a hang, figyel a fül, bejön a hang…
Az idei REND mottója mégis a szó + csend volt. És igenis, tetten érhető volt a csend is!
Az egyik ilyen helyszín a „csendsziget” volt az evangélikus templomban. Elkészítői, a Dunántúli Református Lelkigondozói Szolgálatban önkénteskedő lelkipásztorok olyan lelki ösvényt alakítottak ki, amely Illés próféta egyik nehéz életszakaszát vette alapul. Amikor Illés elcsüggedt, belefáradt a küldetésébe és lelkileg-fizikailag összeomlott.
A kialakított állomásokon elcsendesedve járhatta végig a belátogató a próféta útját az erőtlenségből és reményvesztettségből az Istentől kapott vigasztalásig, megújulásig. Teljes csendben, imádkozva, a segítségül kapott füzetkében feltett kérdésekre belül és fentről keresve a választ lehetett a hűvös templomban bőven időt tölteni és feltöltekezni.
S ha volt igény rá, a legvégén, beszélgetni és együtt imádkozni is volt lehetőség egy ott szolgálatot teljesítő lelkésszel.
A másik ilyen helyszín a Kálvária-dombon kialakított imaösvény volt, melyet a Veszprémi Kálvin Parki gyülekezet lelkésze és tagjai készítettek. Ezt nem vették körül falak, de magasan kiemelkedett a fesztivál nyüzsgéséből, messze a zajtól. A hétvége alapigéjére, a viharban Jézussal hajózó tanítványok történetére épültek fel az állomások, melyeket ugyancsak teljes csendben jártak végig az odalátogatók.
Nagyon sokan zarándokolták végig az installációkat, magukban-imádságban keresve válaszokat a segítő kérdésekre, olvasva végig a kiírt gondolatokat, hajtogatva papírcsónakot és egyéb apró, segítő tevékenységet elvégezve, míg elérkeztek elcsendesülő belső viharaik után az utolsó megálló „hálapadjához”. Azon is el lehetett üldögélni egy hálaadás erejéig.
Igen, tényleg sokan másztak fel a dombra, keresve a csendet, megfürödtek benne – és ezt egymásnak is megengedték. Teret hagytak, türelemmel kivártak, hallgattak, halkan lépegettek, csendben tettek-vettek…
De láttam a csendet másképp is. Részt vett a RENDen egy olyan csoport, amely nem mindig csoportosult, néha teljesen szétszóródott, jött-ment, serénykedett, készségesen válaszolt és beszélgetett, néha hangos utasításokat osztott vagy hallgatott meg, pörgött ezerrel. Igen, ezek az önkéntes segítők voltak. Hangzavarban, kavarodásban, programok kavalkádjában a biztos pontok, az egész három nap előkészítői, lebonyolítói és elpakolói.
Láttam őket néha, főleg a nap vége felé, úgy bejönni a Csermák Zeneiskolában kialakított bázisunkra, hogy már nem pörögtek és szervezkedtek, csak leültek csendben. Székeken hátradőlve, pillanatokra lehunyt szemmel, néha egyedül, néha csoportban, de némán ülve, békességes fáradtsággal.
Láttam őket, a „református utca” zseniális logisztikával és elképesztő energiákkal dolgozó stábját ugyanígy körbeülni egy sörasztalt a fák árnyékában, együtt és mégis hallgatagon. Ugyanazzal a megcsendesült fáradtsággal, de a közösen végigvitt szolgálat örömének néma és láthatatlan közösségében összekötve.
És ezeknek az embereknek, Testvéreknek a végén egymásra és ránk mosolygó csendje ugyanolyan fontos hangja volt a fesztiválnak, mint bármi más…
