Ma mindenkinek becsengetnek. Annak is, aki már tűkön ül, hogy magába szívhassa a tudást, és annak is, aki a háta közepére nem kívánja az iskolapadot. Gyerekként stréber voltam, mindig izgatottan vártam a sulikezdést, de mivel azóta is folyamatosan tanulok, tanítok és iskolás gyermekem is van, megfigyeltem, hogyan változott ennek az izgatottságnak az íve a hosszú évek alatt. Mára már mélyebb árnyalatok is vegyülnek lelkem vibráló színei közé. Köszönhető ez annak, hogy bármennyire szeretnének „sorozatgyártott” iskolásokat kinevelni, nem működik.
Legtöbbünknek van egy ideális képe arról, hogy milyennek kellene lennie a beiskolázásnak. Arról, hogy a gyermek milyen magatartással lesz majd az osztálytársai között, mennyi sikert ér majd el, hiszen mind elfogultak vagyunk, ha a mi csemetéinkről van szó. De ez a kép folyamatosan repedezik, majd össze is törik, ami jó, ha megtörténik, mert a gyermeknek nem a mi álmainkat kell megvalósítania, hanem a sajátjait megálmodni első körben, majd megszőni lassan a megvalósítás tervét. Nem feladata a mi elrontott döntéseinket korrigálni, vagy azzá válni, akik mi nem lehettünk. Nem kötelessége, hogy „kicsi én” legyen belőle.
Ezért ma mérhetetlenül együtt érzek azokkal a gyerekekkel, aki szorongva, SNI-vel vagy ADHD-val mintegy megbélyegezve kezdik az iskolát. Azokkal, akiknek az iskolacsengő inkább görcsbe húzza a gyomrukat, minthogy kinyitná a tudás ajtaját. Ők méginkább megszenvedik az „egyvéleményűség” skatulyáját.
Többek között azért szeretem a klasszikus athéni „paidagogosz” -pedagógus kifejezést, mert azt a személyt jelölte (általában rabszolgát), aki a gyermeket elkísérte az iskolába, majd haza. Később bővült a feladatköre, de az elsődleges jelentése nagyon jól mutatja, hogy mi, akár szülők, akár pedagógusok vagyunk, csak kísérői lehetünk gyermekeinknek életútjukon terelgetve őket, hogy megismerjék, mi az áldás és mi az átok. Mi vezet az élet felé, és mi az örök pusztulásba. Helyettük nem léphetünk és helyettük nem élhetünk. Az életet nekik kell megküzdeni és szeretni, de minket másolnak, ránk figyelnek és hallgatnak, ha hiteles képet látnak. A mi gondolkodásmódunkat veszik át.
Nem kell, hogy uniformizált tucatgyermek legyen, akit normakövetésre tanítanak. A gyereknek joga van ahhoz, hogy megmondja valamiről, hogy nem tudja, de nagyon sokszor azt is tapasztalatom, hogy ez a két szó valójában annyit jelent, nem érdekel, hagyj békén, nem akarok ezzel foglalkozni. Nem is cél a felelős gondolkodásra való képesség művelése.
Ha elvesszük gyerekeinktől az önálló gondolkodás, értelmesen megfogalmazott és szabad véleménynyilvánítás lehetőségét, ha kioltjuk kreativitásukat, a jövőnket romboljuk le. Nyilván könnyebb úgy élni és dolgozni, hogy mindig mindenki bólogat arra, amit mondunk, de ez távol áll az élet valóságától. Még a legkeményebb diktatúrában is fel-fel buggyan a kitörés vágya, mert az igazság nem maradhat rejtve.
Jónéhány iskolában megfordultam már. Hol harsányabb, hol dallamosabb volt a csengő. Viszont mindegyikben az emlékeztető hang szerepét töltötte be. Azon túl, hogy figyelmeztet, ideje elkezdeni vagy befejezni a tanórát, újra és újra belezengi a nagy térbe, hogy miért is vagyunk diákok, szülők és tanárok. Együtt élünk családként, közösségként és amennyire tőlünk telik, kísérjük egymást, de mindig vannak olyan szituációk, amiket egyedül kell megküzdenünk, ahova a másik már nem jöhet velünk. Ilyen a születés, a meghalás, a vizsgáink, nagy életeseményeink. Hogy ezeket a szituációkat hogyan látjuk és küzdjük meg, mégis nagyban függ attól, hogy hogyan kísértek, vezettek bennünket az élet iskolájában nálunk bölcsebb tanítók.
Hitünk szerint van Megváltónk, aki bejárta előttünk már a számunkra még ismeretlen utat, és amikor szorongva mondjuk ki, nem tudom, merre, hogyan tovább, akkor is érvényes üzenete: „Ne félj, mert veled vagyok!” Nem azt mondja Isten, hogy mindent megold helyettünk, ahogy a szülőnek sem feladata mindent a gyermeke keze ügyébe vagy popója alá tenni, de olyan hátteret biztosít, hogy az a gyermek biztonsággal léphet előre vagy tévedhet el.
A szeretet mértéke nem függhet a gyermek teljesítményétől! Ha testi-lelki értelemben egészséges gyermeket szeretnénk felnevelni, akkor annak a gyermeknek nem szabad szeretetért prostituálódnia!
Nekem ma iskolába, közösségbe járni az ismeretátadáson túl egyenlő a szeretet, irgalom, együttérzés, türelem és feltétel nélküli elfogadás és támogatás tanulásával. Ha becsengetnek, emlékezz erre az élethosszig tartó házi feladatra!