Volt egyszer egy oktondi csiga, aki bármi áron vágyott oltani teste és magányossága éhségét. Olyan utakra is elpazarolta magát, amelyeken nem járhatott teljes valójában, mégis sok időt szánt rá, míg végül felismerte: tévedés volt. Némelyik úthoz túl puhának bizonyult a teste. Gyengédségét gyengeségnek tekintették és kigúnyolták. Máshol nem volt elfogadható a csomagja, amit születése óta magán hordozott. Elvárták, hogy teljesen kivetkőzzön magából, ha az ő útjukat járná. Hagyja hátra értékeit, sebeit, mindent, ami őt azzá tette, aki? De ki lesz ő így? Mivé válik végül?
Horzsolta ezeknek az utaknak a durvasága. Pedig kíváncsian fürkésző jókedv volt az övé. Mégis olykor kénytelen volt visszamenekülni házába, ha életben akart maradni. Sem megrágni, sem lenyelni, megemészteni végképp nem bírta tövisként szívébe hatoló elutasítottságát. De milyen a csiga? Újra és újra előbújik házikójából. Akkor is, ha sokat bántották csenddel, gondatlansággal. Elhanyagolták, meg is verték jól szavakkal és vesszővel.
Talán pont emiatt választja mindig a bántó utakat. Túl régóta ismeri. Szinte ezt látja biztonságosnak. A szeretet kolduséhsége minden útjelző táblánál erősebb. Felülír minden ösztönt, ezért aztán megint nyit, hátha most jobb lesz. Hátha most másképp lesz! Csak egyszer legyen végre másképp és oldódjon különlétének fájdalma. Kijön hát a dalra, a csalogató melegségre és a lágy hangra. De kinek az útjára?
Senki nem szólt rá, hogy buta vagy te csiga! Ezen az úton becsapnak újra! Hogy is tehetnék? A csiga soha nem volt meztelen. Legbelső valóját senki sem látta, és a kinti valóság rég elromlott. Alig született meg, máris elrejtőzött. Igazán meztelen csak egyszer volt. Nem játékból, nem kíváncsiságból, nem puszta éhségből. Valódi szeretetből.
Így hát észrevétlen, különösen fájdalmas utakat bejárva a csiga folyamatosan meszesedett. Nedvességét már nem a hajnali harmat adta, hanem szeme világának könnyei. De veszélyes út ez! A só szárít, és ami kiszárad, könnyen törik. Ezért a csiga sokszor megijed és felteszi magának a kérdést: Ha ennek az útnak a távolságokat növelő göröngye, átívelhetetlen szakadékai maradnak csupán, lesz-e belőle valaha olyan csiga, aki képes biztonságos utakról is álmodozni? Elhiszi-e annak az országnak létét, ahol nincs több sírás, sem jajkiáltás? Ahol állítólag nincs többé halál, sem fájdalom.
Térképeit tanulmányozta a külső és belső világának, egy valamije nincs mégsem. Mégpedig annak bizonyossága, hogy valaki őt nem faragva, vetkőztetve, ki vagy beszorítva akarja csupán, hanem úgy, ahogy Isten megteremtette. Puhasággal, nagy csomaggal, évszázados hagyománnyal. És ezzel együtt dalolva tenyerén tartja, és mikor csigaházából szarvát kidugja, örömmel fogadja.
A csiga azzal menti fel magát olykor, hogy talán mind ilyen elmeszesedett koldusszegények vagyunk. Miért volna különben ilyen a világ, ha nem emiatt? Csak egy szappanbuboréknyi ábránd a szeretet, ami mindannyiunk lelkéből felsír esténként a sötétben, amikor a csend mélysége eléri már az elnyomott hangokat is. A hangok pedig, mint éhes csecsemő újra és újra felsírnak, mígnem veszekedéssé, harccá és háborúvá növik ki magukat. Akkor is, ha kezdetben csak annyit mondtak: ölelj át! Gyere, szeress!
Merre? Hogyan tovább embercsiga?
