Manapság úgy vagyunk a csodákkal, mint Heródes Jézussal: egy valamirevaló csoda szórakoztasson vagy legyen mérhető haszna. A húsvét csodája azonban túlmutat ezen, túlmutat még a nyúlon és a tojáson is, a pillanatnyi örömökön, az önmegvalósításon, meg minden emberi értelemben vett csodán is. Nehéz ezzel mit kezdeni, pláne, ha hozzátesszük, hogy húsvét csodája még csak nem is a feltámadásban van, hiszen azt Jézus maga is többször kijelentette, megígérte (bár manapság egy ígéret betartása is csodaszámba megy), hanem abban, hogy Isten Jézus Krisztusban közösséget vállal velünk, magára veszi bűneinket és meghal. Ez az, amit sokkal nehezebben tudunk megérteni, elfogadni.
Ezt még a tanítványok – akik pedig együtt éltek Jézussal, hallgatták szavait – sem fogták fel. Vasárnap reggel még az önsajnálatban, a gyászban ébredtek. Vasárnap reggel még a halál győzedelmeskedett rajtuk-felettük. Az aznapi történések után vált világossá számukra minden, ami előtte történt.
A húsvéti üres sír nem emberi trükk. A könyörülő Isten ezzel pecsételte meg mindazt, amit Jézus mondott, tett. Legfőképpen pedig ezzel fogadta el azt az áldozatot, amit értünk és helyettünk a kereszten bemutatott.
Húsvét hétfőn viszont már a megváltás örömével ébredhettek fel a tanítványok. Olyan nehéz ezt mai fejjel megérteni. Egyik napról a másikra minden megváltozik. Igazzá lesz! Történelmi pillanat. Egy olyan pillanat, ami örökké tart. És ha már csodáról beszélünk, akkor az az, hogy ami akkor történt, az nem három napig tartott, hanem mindmáig kihat, és még ezen túl is az idők végezetéig.
Kihat úgy, hogy ha igaz volt Jézus szava a feltámadásról, akkor hihetjük, hogy minden más, amit mondott, az maga az igazság: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha” (János 11,25-26). Ha ezzel a hittel gondolunk a húsvétra, akkor a mi újjálett életünket is ünnepeljük, ami Jézus Krisztusban örök.
Kihat úgy, hogy az akkor feltámadott Jézus ma is él! Hisszük-e ezt, éljük-e ezt? Vagy húsvétra úgy emlékezünk, mint egy történelmi eseményre, egy olyan egyszeri csodára, ami csak akkor és ott volt?
Ha hisszük, hogy él, akkor Ő ma is megszólít minket, ma is el tud végezni bármit az életünkben.
Az örömteli következményeken túl azért van itt még valami.
Amikor a tanítványok húsvét hétfőjén már a megváltás örömével ébredhettek fel, akkor ebben az örömben ott volt a bűn végzetes súlya is. Az, amit Jézus magára vett nagypénteken, amit magával vitt a sírba, a pokolba értük, helyettük.
A feltámadás kihat úgy is, hogy be kell lássuk, magunktól, a saját erőnkből csak a halálra vagyunk képesek. Nehéz ezzel szembenézni, nem hálás feladat ezt hirdetni. Pláne napjainkban, amikor elvitathatatlannak, megkérdőjelezhetetlennek tartják a „szubjektum istenségét”, az élet önmagában való kiteljesedését. A bűn fogalma egyre inkább szekularizálódik, inkább tartják az önkiteljesedés elfojtását bűnnek, mint az Istentől való eltávolodást. Pedig a bűn racionalizálásával Jézus áldozatát nézik semminek. Az értünk, a bűneinkért hozott áldozat átélése nélkül pedig a feltámadás valóban csak egy három napig tartó csoda.
A tanítványok vasárnap reggel még a halál völgyében jártak. A halál „csodája” azonban valóban csak három napig tartott: harmadnapon azonban feltámadt a halottak közül! És hétfőn reggel már úgy ébredtek, hogy az élet győzedelmeskedett. Az élet csodája pedig – ez szinte felfoghatatlan – Jézus Krisztusban örökké tart.
