A szépség meghatározásával a csúnyát is megszabjuk. Ha hívőként a szépet Istentől eredeztetjük, akkor mindazt, ami nem Őtőle való, azt jogosan tartjuk csúnyának. Itt persze nem (csak) ízlésről van szó, hanem egyfajta belső értékről, jellemről, életről.
Bár a Teremtőjétől elszakadt ember magán viseli a szépet, de mindig is hajlott a csúnyaság felé.
Az isteni szépséget önmagáról lehántó ember érthető módon nem akarja csúnyának látni magát. Ezért nemcsak azt veti el, hogy a szép egyedül Istentől eredhet, hanem egyenesen azt állítja, hogy az független Őtőle, egyedüli értelmezése csak az egyénben keresendő. A szépség relatív! – így relativizálva a szépet lehet a csúnyát is szépnek hívni.
És ha van arra megfelelő tudatformáló közeg… mondjuk egyfajta hamis élettérrel megtévesztő digitális közösségi tér, ahol a sok csúnya szépítgetheti a csúnyaságot, akkor a sokak csúnyája lesz a szép…
A társadalmi közmegegyezés még fenntartja a szép fogalmát, de már nem vallja általánosan elfogadott értékűnek. Sőt, egyre inkább olyan társadalmi berendezkedést hoz létre, ahol a saját csúnyájukat szépnek mondókat favorizálja.
Az egyház a maga esendő csúnyaságával is a szépet hivatott hirdetni. Azt, hogy az egyetlen szép, az Élő Isten, Krisztus szépségén keresztül lát bennünket szépnek. Nem azt, hogy a csúnyaságunk szép, hanem azt, hogy Ő szépnek teremtett bennünket, a csúnyaságunkat letehetjük a Feltámadott elé. Ez egy olyan örömhír, ami aktivitásra sarkallja az egyházat, hogy mindenkihez eljuttassa ezt.
A csúnya önmagán keresztül látja csúnyaságát szépnek, nem is igazán igényli, hogy más szűrőn látszódjon. Sőt, olykor kifejezetten bántónak érzi, ha teszem azt a krisztusi szépséghez mérik a csúnyaságát. Ezért az egyház passzív jelenlétét tartja inkább kívánatosnak.
Van a szépnek egy látszólagos, színlelt elvártsága, van a keresztyénség iránt egyfajta nosztalgia, ezért a passzivitást nem direktbe fogalmazza meg, hanem az amúgy valóban fontos más szolgálati területekre szűkítené szerepét. Ez látszólag nem tétlenséget jelent, hanem olyan társadalmi feladatvállalást, amely a mindenki számára hirdetendő mennyei kötődést mellőzi. Olyat, ami nem mutat túl a csúnyaságon, a mulandóságon, a bűnön, a megváltásra szorultságon.
Ahogy az a napokban egyértelmű kifejezést nyert legfelsőbb szintről: az a becsülendő az egyházban, amit a szociális, oktatási, kulturális és hitéleti tevékenységben végez. S ha nem lenne ez elég egyértelmű, nyomatékosítást is kap a felvetés: meg kell húzni a határokat!
Ez a közhatalmilag megfogalmazott határvonás a templom küszöbén már befelé is túlnyúlik.
Ha a csúnyák csúnyasága akar szép lenni, akkor a szépség már nem csak esztétikai kérdés. Azért sem, mert Isten az Ő fiát nem csupán az egyháznak adta, hanem az egész világnak (János 3,16) A csúnyáknak is. Sőt, nekik csak igazán!