Egy pillanatra gondold át, kérlek, mennyi ruhád és cipőd van? Nadrágok, pólók, évszaknak megfelelő ruhadarabok és kiegészítők. Most vedd számba a könyveidet és dekorációs tárgyakat, amiket az évek során vásároltál, vagy ajándékba kaptál. Lépjünk tovább a pipere kellékekre, aztán a mindenes fiókra. Kábelek, töltők, rég nem használt, de „jó lesz még valamire” eszközök. Gondolatban járd végig a pincét, a garázst vagy tárolót! Pásztázz végig a teraszon és a melléképületekben! Találsz bennük rég elfelejtett tárgyakat? Talán ugyanez a helyzet a konyhaszekrényben is. Nézz körül a spájzban és hűtőben felhalmozott ételek között! Mindig minden elfogy?
Nem vagyok minimalista, bár bevallom, nagyon vonzó és törekszem is rá, hogy csak annyi cucc vegyen körül, amire valóban szükségem van. A tágas teret, átláthatóságot és egyszerűséget jobban kedvelem. De igaz ez a kapcsolataimra és munkámra is. A felhalmozott tárgyak rendezetlensége számomra a belső káoszt jelenítik meg. A család és egyén bizonytalanságait leplezik le.
Miért van szükség ennyi cuccra?
Újra és újra felteszem ezt a kérdést főleg nyaralást követően. Minden évben megállapítjuk ugyanis, hogy minimális tárgyi eszközzel útra kelve maximális boldogságunk volt, mert nem hiányzott a hatodik cipő vagy huszadik sál. Elég volt, hogy ott vagyunk egymásnak, és a kevésből is volt mégis minden nap annyi, amennyire szükség volt. Igaz ez a pénzre, ételre és ruhára egyaránt. Miért van az mégis, hogy évről évre egyre több cuccot halmozunk fel, ha nem figyelünk tudatosan oda rá? A válasz, mint a legtöbb kérdésben, itt is az érzelmeinkben keresendő. Érzelmileg kötődünk a tárgyainkhoz.
„Azt a ruhát ugyan már nem hordom, de XY-tól kaptam. Olyan szép emlék! A tányérkészletet ugyan nem használom, de nászajándék volt. Modortalanság volna adományba felajánlani. Azon a polcon még teljesen ép és hordható ruhák vannak, csak épp beléjük kellene fogyni. Hátha egyszer sikerül! Mindig jó, ha van valamiből egy extra tartalék. Sose lehet tudni, mikor romlik el a másik gép. Most nagyon jó árban van. A bolondnak is megéri! Miért ne jutalmazhatnám meg magam ennyi munka után?”
Szinte mindannyian felmentjük magunkat ilyen és ehhez hasonló mondatokkal. Okot és magyarázatot keresünk, hogy a vágyainkra, félelmeinkre és bizonytalanságainkra összehordott felesleges és haszontalan tárgyakat megtartsuk. Inkább veszünk újabb szekrényt, polcot, extra tárolót, minthogy bármitől is megváljunk. Magamon szoktam nevetni, amikor a nagy halom felemás zokni között memóriajátékot játszom, és ugyan tudom, hogy soknak nem lesz meg a párja, mégsem dobom ki. A saját válaszom magamnak erre a jövőtől való félelem. Ki tudja, milyen világ jön, hátha még egy fél pár zokni is felértékelődik. Nekem ez a létbizonytalanság a mumusom, amitől apránként igyekszem szabadulni.
Mindenkinek más a mumusa ebben a tekintetben. Tanévkezdés előtti nagy roham lesz a napokban még a boltokban, hogy a különféle füzeteket, táskákat és egyéb felszereléseket beszerezzük. Nagy márkák versengenek értünk, és versenyeztetnek bennünket is, nem beszélve a tinikről. Mert elhittük annak illúzióját, hogy többek vagyunk élő reklámfelületekként bóklászva egymás mellett idegenül, mint emberként, közösségben beérni azzal, hogy nem kell egy köztes tárgy a szeretethez, tisztelethez, megbecsüléshez és elfogadáshoz.
Amikor legközelebb kinyitod a szekrényedet, garázst vagy tárolót, jusson eszedbe: az önértékelésedet nem az emeli, hogy apró darabokra tördeled és cuccokba rejted. A másik emberrel való őszinte és megtartó szeretetteljes kapcsolódás sokkal nagyobb értéket hordoz.
