Site icon Meg van írva

Daráló

Ha egyszer elkap a gépszíj, nincs megállás. Főleg iskolakezdés idején. Akinek általános iskolába jár a gyereke, külön órára, szakkörre viszi még órák után, nap végére csak pislog és keresi élete ellopott perceit. Pattanásig feszülő idegek az uszoda várójában, ritmustalan lépések a zeneiskola folyosóján, fáradt gyerekpillák már az első héten az iskolában. Így vagyunk első hét végén már szülők milliói.
Miért csináljuk mégis ezt így? Valami perverz mazochizmus bújt meg azokban a szülőkben, akik ezt vállalják? Egy gyerek életét is elég így menedzselni, nem hogy három, négy gyerekét! Mégis megtesszük sokan. Olyan ez az állapot, mint mikor felhúzzák a búgócsigát, pörgetik teljes erővel, de néha azért még rácsapnak egy ostorral, hadd pattogjon jobban. Iszonyat stressz és nyomás hárul szeptember elején ezekre a családokra.
Talán a válasz, hogy miért tesszük mégis, hogy szeretnénk megadni a gyerekeinknek azt, ami nekünk nem adatott meg. A lehetőséget valami új kipróbálására, ami a mi gyerekkorunkban esetleg még nem is létezett. Vagy mert soha nem lehet tudni, hogy milyen pályára megy majd, jobb több lábon állni és időben kizárni a tévutakat. Így történhet meg aztán az, hogy egyik évben még szinkronúszik a gyerek, két év után meg már hiphopra jár, aztán szolfézson és zongorán landol. Nálunk legalábbis ez volt a sorrend. De minden tanév kezdetén előbújik a lehetőségek cukorkás boltja, csábítva újabb irányba a tekintetet. És persze minél nagyobb egy település, annál nagyobb a tárháza az ilyen alkalmaknak.
Igényt és elvárást generálnak a színesebbnél színesebb programok, nem kis feladatot adva a családi logisztikában, nem is beszélve a sok irreális bűntudatról, amit ébresztenek, ha valamiről lemarad a gyerek. No de mi van azokkal a gyerekekkel, akiknek nem adatik meg mindez? Akiknek a szülei nem engedhetnek meg plusz foglalkozást? Ők miről maradnak le?
Nyilvánvalóan egy csomó olyan élményről, versenyről, színes alkalomról, ami mozaikkockákként beépül az életükbe, ezzel együtt mégis azt kell mondjam, az igazán lényeges dolgokról akkor sem maradnak le, ha csak az „alapot” élik.
Azt hiszem a dolog nyitja, hogy mégis vállaljuk ezt a sok hercehurcát, feloldható azzal a félelmünkkel, hogy ha nem vagyunk ott mindenben, nem tudunk mindenről rögtön, valami elképesztően fontos dologból maradunk ki. Amit nyilvánvaló okok miatt nem engedhetünk meg magunknak, de még a gyerekeinknek sem. De mik a nyilvánvaló okok? Ebben leginkább az állandó kontroll mániánk az ok. Hogy mindent irányítsunk, és ezáltal úgy hajszoljuk az azonnaliságot, hogy közben elvész a jelen.
Sajnálom a most növekvő gyereket, akinek az insta és a tiktok már ráégett a retinájára és nem tudja elengedni, hogy valamiről ne értesüljön azonnal.
Mert ma már nem a pénz, vagy nem csupán a pénz a hatalom, hanem az információ. Akinél pedig az információ van, úgy diktál, ahogy neki kényelmes és ezáltal generálhat egy búgócsiga állapotot. Csak nem olyan szépen búgó ez, mint ahogy a galambokat hallgatjuk nyáresti alkonyon a kert végében a gesztenyefa alatt. Inkább az állandó elektroszmog búgása, ami nem hagy nyugodni, folyamatos feszültségben tartva az idegeket.
Épp ezért olvasható a nap végére a „mindenki nyugodjon le a…” kezdetű mém sokak üzenőfalán, mert ebből az állapotból valahogy sejtjük, érezzük, vissza kell venni, hogy emberek maradhassunk minden időben. És a minden időben alatt a postán, dugóban, iskolában…értem. Amikor napokon vagy perceken múlik egy fontos esemény, akkor is meg tudjuk élni, hogy életünk értelme nem abba a folyamatba van belekódolva.
Mivel engem is könnyen elkap ez a gépszíj, egyre többször emlékeztetem magamat is az úrvacsorai liturgiára, „viseljétek el egymást szeretetben…”. A ruhadarabjaink mellé még kellene valami szimbolikus mozdulat reggelente, amivel valóban magunkra öltjük az alázatosságot, szelídséget, béketűrést. Annak a képességét, hogy el tudunk engedni helyzeteket, és képesek legyünk rangsorolni fontos és lényeges feladatokat. Mártának mondja Jézus, de akármelyikünk neve állhatna a Szentírásban, akik egy életen át pörgünk, „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.”
Ahogy egy gépezet nem működhet időnként rendszerfrissítés nélkül, úgy az ember sem pöröghet állandóan. Kikészül, idő előtt meghal. Kell, hogy tudjon elengedni, meglátni, hogy mi az, ami valójában szükséges, és mi az, amivel csak felesleges terhet vesz a nyakába. Szülőkként felelősségünk ebben gyerekeinknek is példát mutatni. Tanulnunk kell a jobbik részt választani, ahogy Mária is tette, mert az igazán lényeges dolgok sokszor csendben, békésen, szinte észrevétlenül történnek. Akár az ölelésben. 🙂

Exit mobile version