Nem mindennapi filmmel lepett meg bennünket keresztényeket az egyik streaming szolgáltató az ünnepekben. A Tőrbe ejtve fordulatos krimi folytatásaként leforgatott Ébredj fel halott ember ugyanis egyházi, azon belül is gyülekezeti miliőben játszódik, amelyben gyönyörűen kirajzolódik az egészséges lelkiség és a toxikus közötti éles határvonal. Minden hívőnek kötelezővé tenném, akár kíváncsi a krimi megoldására, akár nem.
Adott egy fiatal pap, aki nem minden szeplő nélkül való. Van terhelő múltja, vannak kísértései, és meghatározó tapasztalata arról, hogy mindebből hogyan szabadítja meg Isten. Már az első percekben nagyon komoly hitvallási mondatokat hallunk, melyek nem tudják kikerülni a keresztény fülét, mert látjuk mögötte azokat a felekezeteket, kegyességi irányokat és gyülekezeti tagokat, akiknek bátran a szájukba adhatnánk ezeket a szavakat:
– Szükség van harcosokra ma is: a világ ellen küzdünk. A papok pásztorok, a világ pedig farkas.
– Nem! Én nem hiszek ebben atyám, megbocsásson! Aki farkasokkal küzd, idővel minden másképp gondolkodót annak lát. Krisztus meggyógyítani jött a világot, nem harcolni. Ebben hiszek.
Ugye erős sorok és ugye minket is megosztanak, talán jobban, mint a felekezeti határok?
Fiatal papunkat egy jól irányzott – és kiérdemelt – maflás miatt „büntetésből” kihelyezik egy világvégi kistelepülés segédlelkészének.
Így vall erről: Így kerültem Chimney Rock-ba, mint Dániel az oroszlánokhoz, Dávid Góliáttal szemben. Ifjan, ostobán, Krisztussal telve…
Az Örök Állhatosság Nagyasszonya templomában az a kérdés fogadja: „Azért jött, hogy elvegye a templomomat?” És ez a bekezdés nagyjából mindent ki is fejez a közösség vezetőjéről. Mert hogy minden: az archaizáló díszlet-templom, a hívek és a prédikációk is csak eszközök a helyi prédikátor saját nimbuszának fenntartásában. A gyónás is mindössze cseles eszköz a játszmában, nem Isten felé, hanem a másik sarokba szorítására, provokációja kedvéért hangzik.
Az egész közösség egy egyoldalú narratívára, egy nő vétkére alapozza a maga identitását. Na nem Éváéra, hanem a vezető lelkész nagyapjának kicsapongó életet élő lányáéra, Wicks atya anyjára, akit mindenki és maga is csak így emleget: a kurtizán szajha. Emlékeztetőül az ő vélt vétkeire nem engedik pótolni a falról hiányzó keresztet sem. Elvégre itt nem is Krisztusra kell emlékezni, hanem inkább arra, akit az ellenségnek kikiáltunk.
– A történet komor hangulata áradt a templomból. Mi késztet rá valakit, hogy ez legyen a spirituális otthona? – teszi fel a kérdést főhősünk – Wicks karizmájának csábító ereje tagadhatatlan volt. De a módszere… Minden héten választott valakit – általában egy újat – és letámadta. Ez nem méltó az egyházhoz. Még a legelszántabbak is elmondják: ők sem ebben hisznek. Miért csinálja ezt? Mert ha valaki kisétál, arra mindenki odafigyel. És még ha ez a felszínen védhetetlen is, a lelkünk mélyén, titokban nagyon is jólesik. És aki a végén a helyén marad, tudjuk hol áll: Wicks pártján.
És jól látszik, hogy ez a múltbéli kimondhatatlan súlyú vétken nyugvó lelkiség kiket vonz be. Kik lesznek Wicks rajongói és a hazugságok, az apológiának álcázott irdatlan és irgalmatlan frusztrált harag fenntartói. Egészen addig, míg a pátoszos prédikátor céljai elérésében egyszercsak ők is akadállyá válnak…
Természetesen nem akarom lelőni a történet összes fordulatát és rejtélyének megoldását. De nekem, ha úgy tetszik, többet mond ez a megbetegítő gyülekezeti miliő, mint a nyomozás egy elrejtett vagyon után.
Ez az a közösségi identitás, amibe érkezve az új segédlelkész ismerkedési kezdeményezése, egy imakör szervezése egyből puccsként dekódolódik, hiszen a vezető lelkész nincs jelen.
Történetünk veleje, a cselekmény fókuszpontja ráadásul épp nagypéntek és húsvét között zajlik, egy megkérdőjelezhető feltámadással.
Különösen szeretem a filmnek azt a jelenetét, amikor bár gyilkossággal vádolják fiatal hősünket és minden sürgetés és érdek azt mondaná, hogy azonnal szerezzen információt, a telefon végén ülő hölgy történetét hallva hosszan, belefeledkezve lelkigondozza. Bekapcsolt a menekülő ember helyett a pap felelőssége, aki a legalkalmatlanabb pillanatban is fel tudta adni magát azért, hogy a másik számára ott legyen.
Egy egyházi szereplő bálvánnyá emelésében sosem egyedül ő a felelős, ahogyan itt is mindenkinek megvan a szerepe a játszma fenntartásában. A feltörekvő fiatal politikus-influenszer, a csodagyógyulást váró zenész, a függő orvos, a kiégett sci-fi író, az életét másokért áldozó ügyvéd, a lelkiismeretes, de pragmatikus templomszolga, és a szerelmes kertész története mind sajátos szál, de egyben a parókia élete köré, s így a despota köré szövődik.
Remek film ez, és számomra marad másodlagosan krimi, elsősorban dráma. És egyúttal figyelmeztetés minden közösség számára, hogy ha kitárul előtte az áldás és az átok, nehogy az átkot, a haragot, a kereszt helyett a bűn hangsúlyozását válassza.
