Reggel hat óra, szól az ébresztő. Kelni kell, indul a munka. (Istenem! Ennek sosem lesz vége?) Monoton, megszokott és üres mozdulatok. Gépies érzések, rutinszerű gondolatok. Napi tervek, elvégzendő feladatok végig pörgetése, majd puszi-puszi és estig lehet pörgetni. (Mit? Merre? Miért?) Este ágyba zuhansz és alig várod, hogy kikapcsold. Csukódjon a szem és vele együtt záruljon minden, ami volt. Szűnjön a teher, múljon a stressz, tűnjön el a gond és az a sok-sok kérdés, amit valahogy meg kellene válaszolni, de a jelen mindig kevés hozzá. Az a sok inger, ember, színek és feladatok tűnjenek a semmibe akkor is, ha jó is volt. Estére kiürült az energiatározó. Ölelésre már sem fizikális, sem lelki erő nem marad. Egy idő után az is munka. A társad, gyereked vagy háziállatod helyett a telefonod képernyőjét simogatod. (Jöhet még egy kis esti agyrothadás?) Tudod, mit ettél ma? Létezőként érzékelted magad? Már mindegy. Elmúlt a nap. Reggel hat és megint szól az ébresztő. Ez tényleg így megy ezentúl?
Sokaknál igen. Néha legtöbbünknél. Szól ugyan az ébresztő, de igazán nem ébredünk fel. A robotpilóta üzemmód sokkal többször kapcsol be, mint kellene. Megértem, senki nem akar felébredni, ha el van fáradva, testileg, lelkileg ki van merülve. Pedig szinte nincs olyan platform, ahol ne beszélnének arról, hogy az embernek fel és rá kell ébrednie létének jelentőségére. Nevezhetjük tudatosságnak is. A kettő szinte egy és ugyanaz. Hiszen ha tudatomnál vagyok, józan cselekvőképességem teljes birtokában, akkor az egy nagyon határozott, koncentrált és felelősségteljes tudatállapotot jelent. Tudatosságra intenek a politika, a táplálkozás, klímaváltozás, oktatás, közösségimédia-használat, közlekedés, bankolás, mesterséges intelligencia, de még a hit terén is. Ébredésre van szükség. Akik ébren vannak, vagyis felnyílt a szemük és értelmük a társadalmi vagy globális változásokra, nem győzik hangoztatni, hogy megmaradásunk attól is függ, hogy milyen mértékben sikerül kiterjeszteni azt az éber állapotot, melyben az ember képes az egyéni és közösségi felelősségvállalásra. Szeretném hinni, hogy azok között vagyok én is, akik igyekeznek ezt az éberséget megőrizni magukban, vagy ha lankad a figyelem, emlékezni arra, hogy hirtelen jön a baj, ha elengedem a gyeplőt. De mindig ott motoszkál bennem azért jó pár kérdés ezzel az ébredéssel és éberséggel kapcsolatban.
- Hogyan lehet az alvászavaros embert ébredésre vagy tudatosságra ösztönözni?
- Valódi ébrenlét az, ha csak egy problémára nyílik fel az ember elméje?
- Mi a valóság?
- Mi az igazi valóság?
- Aki felébred, van-e olyan állapotban, hogy elbírja a valóságot?
- Hogyan lehet hosszú távon ép ésszel megmaradni a valóságban?
Nagyon elégedettnek és sikeresnek érezném magam, ha minden kérdésre tudnám a választ, de inkább jellemző, hogy jóval több a kérdésem, mint a válaszom. Ezért mielőtt megszületik bármiféle válasz is, eggyel hátra lépek és az alvó ember pihenésére gondolok. Aki így kel fel minden reggel: „Csak lenne vége a napnak! Legyen már hétvége! Hadd legyek nyugdíjas végre! Hagyjon már mindenki békén!” biztosan nincs abban az állapotban, hogy elbírja bárki ébresztgetését. Legyen az orvos, politikus, lelkész vagy tanár, aki szól. Ennek az embernek ki kell pihennie magát, mert nincs tettre kész ébredés megfelelő alvás nélkül. Ugyanakkor nincs pihentető alvás a nyugalom napja nélkül sem. Nem a lusta ember gondolata volt a teremtéshez hozzákapcsolni a nyugalom állapotát. Emlékezzél meg azért a nyugalom napjáról! Dolgozz annyit, hogy nyugodtan pihenj, és annyit pihenj, hogy legyen erőd és kreativitásod a munkához.
