Sógornőm édes rózsámnak nevezi a már szinte felnőtt fiait. Talán szentimentálisnak tűnik, de tele van ez a megszólítás szeretettel, gyengédséggel és szépséggel. Esztétikai élmény a fülnek a kedves szó, ahogy a szemet is gyönyörködteti egy csodálatos látvány.
Amikor ezeket a sorokat írom, egy platánfára téved minduntalan szemem, de nem is csak téved, hanem szándékosan figyeli a robosztus törzsét ennek a „vitiligoval” megáldott fának. A mozgással tele ágak terebélyesen nyúlnak az ég felé, azt az érzetet keltve, hogy ha akarná egy pillanat alatt odébbállna. Tele van élettel ez a csendes mozdulatlanság. Megfontolt és pontosan megtervezett bölcsességgel. Kíváncsi lennék, vajon a Kedves Olvasó világunk mely szépségére tud hasonló áhítattal rácsodálkozni, amikor e sorokat olvassa?
Még mindig pünkösd bűvöletében élve azt látom, a természet millió műalkotása tesz tanúbizonyságot Isten Lelkének tevékeny jelenlétéről. Szomorú, ha elfelejtjük, mi emberek is ennek a természetnek a részei vagyunk. Még szomorúbb, ha kizárjuk Isten Lelkét az életünkből. Számomra viszont és hiszem, hogy még sokak számára, egy-egy ilyen természetben megélt pillanatban rajzolódik ki a gyönyörű egyház képe.
Ahogy az is ezzel a gyönyörű egyház asszociációval találkozik, aki a napokban ellátogat a fertődi Estereházy-kastély rózsakertjébe. Mintegy nyolcezer tő rózsa virágzik, ami hajdanán, Cziráky Margit idején ennek majd háromszorosa is volt. Futó és álló rózsák színes kavalkádja, illatorgiája kápráztat orrot, simogat retinát és lelket, mindezt Haydn muzsikájának kíséretében. Rendkívül széles spektruma mutatkozik meg a rózsafajoknak a vadrózsától egészen a legújabb nemesítésekig.
A hosszú lugasokat figyelve támadt az a gondolatom, hogy amit itt látunk, egyház a természet nyelvén. A virágzó esemény alapja egy pontosan és precízen megépített fém támrendszer. Enélkül élvezhetetlen és bejárhatatlan volna a kert. Nem látnánk a gyönyörű virágokat és ez a szinte édenkerti életérzés sem lehetne miénk. Szükséges velejárója, de nem elnyomója az élménynek a sok fém. Pont úgy, ahogy az alapvető dogmák, hittételek erős és stabil vázát képezik egyházi létünknek, de nem jelentik a teljességet. Csontvázat lát gyülekezet helyett és Isten bürokratáját lelkész helyett, aki azt hiszi, hogy az egyház csak törvény és dogma.
Az egyház szépség! Isten édes rózsái vagyunk, akiket támogatni, metszeni kell, hogy szabadon növekedjünk és kinyílhassunk. Hogy a világ a csodájára járjon és gyönyörködjön bennünk. Mert való igaz, „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm. 8;19.) Amikor hitünkről, gyülekezetünkről, keresztyén identitásunkról beszélünk, ne felejtsük el ezt! A keresztyén ember értéket és szépséget képvisel világunkban ott és akkor is, amikor minden felfordulni és összedőlni látszik. Mert sajnos ez a mindennapi tapasztalat. Van, hogy az árnyék jóval messzebb nyúlik, mint a valóság, de fellélegzik, aki meglátja a szépet is.
Keserédesen szokták mondani, nincsen rózsa tövis nélkül. Biztosan jó néhány dolog rögtön szemet is szúr annak, aki kívülállóként tekint az egyházra, de közelítsük meg más irányból is ezt a tövis kérdést. Hatékony védőpajzzsal találja magát szemben az, aki meggondolatlanul közeledik egy rózsalugashoz. Aki pedig csipkebogyót gyűjt, még inkább felkészülhet a természet nyers erejére. A lángoló csipkebokorhoz is csak leoldott saruval, nagy tisztlettel volt szabad közel lépni Mózesnek, mert szent. Isten van jelen benne.
Hasonló élményekkel gazdagodik, aki könnyű prédaként tekint az egyházra, annak gyülekezeteire. Ha nem felejtjük el és nem adjuk fel azt az identitást, hogy mi Isten megváltottjai vagyunk, olyan védelemmel rendelkezünk, amit bár sok irányból szeretnének széttépni és kiirtani, nem lehet eltüntetni, mert Isten van jelen benne. A hitvallásunk tüske, tövis, pajzs, ernyő és védőháló, ami belekarcolja az illetéktelen kezekbe Isten hatalmas erejét.