Elkészült a mi kis balatonakarattyai templomunk. Még bőven a Covid előtt kaptuk a hírt, valamikor az egyik év vége felé, hogy egy nagyobb (nagyon nagyobb!) támogatásnak köszönhetően feléledhet a remény: lesz valaha templomunk.
Régesrég, még a kommunizmus bekeményedése előtt volt rá már ilyen remény, volt megvásárolt telek, összegyűjtött építőanyag, vöröskövek… aztán lebetegedett a lelkész, kórházba került és el is hunyt. A tanácselnök meg elvette a telket, elhordták a köveket, meddő vége lett a történetnek.
Egy kis imádkozó közösség mindig maradt, egy erre a célra odaadományozott és kicsit átépített nyári konyhában tartották az alkalmakat, elnevezték Imaháznak. Nyáron többnyire épp elég volt, de sokszor szorongott benne a nagyobb nyári gyülekezet, álltak az ajtóban, a lépcsőkön. Télen elég lett volna, de fűthetetlen volt és hideg, mint egy jégverem.
Ezért télen vándoroltunk, sokáig megtűrtek voltunk a helyi kis könyvtár olvasótermében vasárnaponként. Aztán másra kellett az az épület, lekerültünk az alagsorba, aztán onnan is máshová. Utóbb már úgy döntöttünk, nem vándorlunk, vettünk elektromos fűtőtestet, függönyöket aggattunk hőzárónak, vacogtunk, de maradtunk.
És akkor történt meg, hogy amit a régi, keresztényellenes politikai vezetés egyszerűen elvett, azt a mostani visszaadta: a reményt, hogy lesz valaha templomunk.
Nehéz néhány év következett, telek keresgéléssel, tervezgetéssel, pályáztatással és kivitelező kikönyörgésével, iszonyat építőipari árdrágulással és ezért félbemaradt építkezéssel. Több mint egy éves szünettel. Aztán újabb támogatással, újrainduló munkákkal, rengeteg adománnyal, de sok aggódással, felmerülő problémákkal, rohangálással is – elérkeztünk ide. Kész van.
„Megszületett a baba.” 🙂 <3 De hozta is mind a gyerekbetegségeket. Egy kis beázás itt, egyéb javítanivalók amott, rakoncátlankodó fűtési rendszer, további intézni és rohangálni valók, no de van és a miénk! Jöhet a „felszentelés”.
Csakhogy most nehéz, bizonytalan, járványos idők vannak, népes vendégsereget nem hívhatunk, püspök urunk, egyházi elöljáróink naptárai is már tele, úgyhogy majd valamikor februárban. Jön a kérdés a pásztor és a teológus felé is: Addig mit csinálunk? Addig nem „szent” a templom, nem lehet istentiszteletet tartani?
Egy protestáns templomot végül is nem ceremónia vagy püspöki szó szentel Isten házává, hanem az Úr jelenléte, Istennek és az Ő népének együttléte, az Ige hirdetése és hallgatása, a Szentlélek munkálkodása, a szentségek kiszolgáltatása és az Úrnak válaszoló közös ének és imádság.
Persze egy szép, ünnepi nagy alkalom kell, hogy püspökünk vezetésével, egyházunk tagjainak, lelkészeinek, elöljáróinak és vendégeinknek közösségében hálát adhassunk Istennek és köszönetet mondhassunk a sok emberi segítségért, támogatásért és adományért. Mikor együtt örvendezhetünk, áldásért könyöröghetünk és mindenkit vendégül láthatunk!
De eldöntöttük: addig sem fogunk szorongani és fagyoskodni az öreg kis imaházunkban, míg a kész, fűthető, tágas (nagy légtérrel biztonságosabb) templomunk meg ott áll üresen végig a télidőben. Mi bizony átmegyünk! Nem verjük persze nagydobra, mert ez nem olyan teljesen igazi „honfoglalás”, de nem is fű alatt osonunk át, hanem a teljes nagy-gyülekezetben nyíltan beszélünk róla. Nem kürtöljük szét, de a keneseiek is tőlünk tudják meg, mire készülünk ideát.
És van ebben mégis valami szép és ünnepi, hogy advent első vasárnapján, az egyházi esztendő első napján, úrvacsorás istentiszteleten vagyunk először együtt az új templomban. Lázasan készülődik mindenki, az akarattyaiak takarítanak, úrasztali terítőt hoznak, áthurcolják az énekeskönyveket, székpárnákat. Hozzák majd az úrvacsorai jegyekre való kenyeret és bort, mi lelkészek pedig különkelyheknek kis üvegpoharakat vásárolunk. Izzanak a telefonvonalak…
Vasárnap reggel már fél órával előtte megy a készülődés, korábban kiérkezünk mi is, együtt terítünk, székeket rendezünk, valaki lábtörlőt, másvalaki perselynek való kis faállványt és kosarat is hozott. Közben közösen jövünk rá, hogy majd kell még ez is, az is. Leírhatatlan a hangulat. Egyszerre izgatott és boldog. Gondterhelt és felszabadult. Kapkodunk és nevetünk.
Megbeszéljük, hogy kezdés előtt mindenki kimegy az épületből a díszkert széles járdájára, és a lelkészházaspárral az élen együtt vonulunk be harangszóra. A közben érkezőknek is ezt kell mondani, inkább kint várjanak. Nem is tudjuk, pontosan hányan leszünk. Néhány kenesei említette, hogy ez alkalomra átjönnek ők is az akarattyaiakkal ünnepelni.
Végül elkészülünk, mi ketten felvesszük a palástot, és kilépünk az ajtón. Csak állok és nézek megindultan: a járda a kert feléig tele van emberekkel! Ismerős, imaházba járó helyiek és választójogú, egyházfenntartó, de az imaházba nemigen járó akarattyaiak, aztán sokan keneseiek, az akarattyai gyülekezetrészt évtizedeken át hűséggel gondozó idős nyugdíjas lelkész a párjával, a „nyári gyülekezet” tagjai, fővárosiak, akik már víztelenítettek és lezárták a nyaralóikat, ma mégis kora reggeli indulással lejöttek, mert megtudták… egyetlen nagy örömteli zsibongásban.
Beállunk szépen a bevonuláshoz, megkondul a széphangú, néhányszor már kipróbált új kis harang a toronyban, lendül egyet felfelé… és úgy marad. Áll ferdén. Beakadt. Mi meg mindannyian csak nézünk ugyancsak felfelé. Hirtelen nagy a csend. Egy kicsit mi is „beakadtunk”.
A nagytiszteletű úr viszont gyorsan reagál, besiet a templomajtón és eltűnik. Kisvártatva viszont feltűnik egy emelettel feljebb, és az üvegablakon át látja Isten népének kint várakozó kis serege, hogy immár palást nélkül, egy atyafi segítségével megpróbál feljutni a haranghoz. A torony lépcsőinek legtetején van egy lenyíló csapóajtó és lehúzható létra. Valószínűleg ezen át.
Aztán feltűnik a lelkész a harangnál és kiszabadítja. Hurrá! Nagyszerű! – jönnek a hangok hátulról. Valaki megjegyzi: Na, kezdetnek még ilyen mutatványban is részesültünk! Magamban meg csak azt gondolom, hogy jóég tudja csak, hogy még mi jön.
Elmondom, mi jött. Immár szépen zengő harangszóra bevonultunk, helyet foglaltunk, minden széken ültek. A ragyogó belső fényű új kis templom – belső fénnyel ragyogó tekintetű emberekkel lett tele. Zengett az új kis orgona a karzaton, hangzott az Ige, az imádság, az ének és áhítattal figyelt a csend. Jöttek hosszú sorban úrvacsorázni, a kitöltögetett kis kehely hajszálra pontosan elég lett. Mosoly volt az arcokon, mosolygott a mi kis templomunk és köztünk ott mosolygott a mi kegyelmes Istenünk.
Már végére járt ez a „honfoglalós” nap, amikor hálás szívvel felidéztem az egészet, és eszembe jutott két ember, elém jött két arc. Két nőtestvér, akiknek mindezekben a mózesi sors jutott. Mózes negyven év vándorlás után megérkezhetett az ígéret földjének határához Isten népével, a vezetőjükként, de be már nem léphetett velük.
Amikor megnyílt a lehetőség a templomépítésre, ők ketten velünk voltak, egyikük a gyülekezetünk akkori gondnokaként, másikuk az akarattyai gyülekezetrész akkori felelős presbitereként. Mennyit tervezgettünk együtt, tárgyaltunk az építésszel Edit lakásán, mint főhadiszálláson, együtt hoztunk döntéseket, mennyit fáradoztak a templomért, a szívügyük volt! Az alapkő letételekor még éltek, egyikük még ott is tudott lenni… De az elkészült templomba belépni már egyikük sem tudott, a legfényesebb mennyei templomban vannak már.
Sipos Károlyné Margit, Hanák Istvánné Edit – hála értetek Istennek, legyen emléketek áldott!
