December 31-én, ahogy az lenni szokott, délután négykor évbúcsúztató hálaadó istentisztelet lett volna nálunk. De elmaradt. Elmaradt egy istentisztelet.
Persze megvan az oka, egy nappal korábban lebetegedtem elég rendesen. Gondoltuk, hát nincs gond, feleségem, Violetta beugrik, meg is beszéltük. De reggelre őt is elérte a kór. Nem volt mit tenni hát…
Rossz érzésem volt, sőt lelkiismeretfurdalásom (ami abszurd, hisz a vírusokat nem én kértem meg a fertőzésre). Rádöbbentem, hogy a református identitásom része az, hogy EGY ISTENTISZTELET NEM MARADHAT EL.
Régebben is így volt ez, nem is engedtem, hogy megtörténjen, például azon a karácsonyi legációs istentiszteletemen, ahol lázasan, szédülve csináltam végig (aztán haza is vonatoztam), nem is emlékszem rá, kiesett a nagy része. De nem maradt el.
Vagy amikor a szomszédban, Győrszemerén is szolgáltam és istentiszteletre menet nekem jöttek egy autóval, balesetem volt. Nem maradhatott el, gyászoló család is volt a templomban. Gyorsan szóltam gondnokasszonynak, jöttek, átvették az autót, elvittek, megtartottam. Majd, amikor vége lett az istentiszteletnek és az adrenalin is eltűnt a szervezetemből, remegő lábakkal döbbentem rá, hogy mi is történt másfél órával korábban. De nem maradt el.
Tegnap elmaradt, jó, nem vasárnapi, de akkor is. És közben rá kell jöjjek, hogy az előző két példánál is lehet, hogy másképp cselekednék ma. Betegen felmenni a szószékre nem hősiesség. Egy közösség, egy valódi gyülekezet pedig meg kell, hogy oldja ezt is.
De miért is írom le ezt 2025. első napján? Betegnek lenni emberi dolog és nagyon is természetes, sajnos. Elfáradni, elgyengülni is. Mást mutatni, hősködni, összeszorított fogakkal „belehalni” pedig egyáltalán nem keresztény dolog. Közösen kell élnünk és az életben segíteni kell egymást, ezt kaptuk.
Az előző év viharos református eseményei megmutatták, hogy mennyire emberi is az egyházunk. Lerántották a múltból építkező vagy a jelenből táplálkozó ideáinkat a földre. És nem új ideák kellenek, hanem nagyon is emberi szavak, gesztusok, tettek. Jézusian emberiek, függetlenül bármilyen szekértábor-mentalitástól. Alázattal visszalépni, (visszatérdelni?), és körülnézni magunk körül, hogy mi is az, amink van. Aztán azt letenni Isten kezébe. Aki meg tudja áldani. És meg is akarja.
