„És őt sem egészségében, sem betegségében… hitetlenül el nem hagyom”
Itt ülök a vonaton, és bámulok ki az ablakon. Elmélyedek a gondolataim között, amíg az S10-es ingavonat halad a „végtelen számú” megálló között a Délibe. Nagyon meleg van. Ez a 2018. év szeptembere igen forróra sikeredett, hiszen a 30 fok feletti hőmérséklet erősen túlzás az ősz beköszönéséhez. Tegnap is nagyon meleg volt, amikor feljöttünk feleségemmel együtt. Ő ottmaradt a Gerincközpontban, mert ma műtik. Győrben is megoperálták a gerincét, de nem lett jó. Egy éve várunk erre a műtétre, melyben nem kisebb a tét, mint járás vagy kerekesszék. A főorvos úr elmondta, hogy ez egy nagy műtét lesz, mivel 4-5 csigolyát is érint a kb. 5-6 órás beavatkozás, ha minden rendben megy. Ami tőle telik, ő meg fogja tenni, a többi a jó Isten szeretetén múlik.
Reggel 8 óra előtt még beszéltem a feleségemmel telefonon. Nagyon félt, hogy mi lesz, ha nem jól sül el a dolog. Próbáltam kiverni a fejéből a sok negatív gondolatot, hiszen én akkor is szeretni fogom, és számomra a jóban-rosszban fogadalom nem üres beszéd. Imádkoztunk, mert mindjárt viszik a műtőbe. Vele kezd a doktor úr, mivel az ő esete a legkomplikáltabb.
A vonat „hasít” a következő megállóig, ami kb. 5-10 km-re van. Ez az ára annak, hogy ez egy személyvonat, amire olcsóbb a jegy. De a Délibe megy, és nekem kb. ½ 3-ra kell fent lenni a kórházban. Van időm végiggondolni, hogy mi minden történt már ma, és magamban mosolyogni, mert mindig van min. Reggel 6:15-kor már a győri kórház rendelőjében voltam. Tudom, kicsit elkéstem, mert 6-kor nyitják az ajtót, és így csak a 8. lettem a sorban, pedig a sorszámokat ½ 8-kor kezdik kiosztani. Az előttem sorban álló egyenesen az éjszakai műszakból jött ide, hogy az anyukájának foglaljon helyet. Az előtte lévők a rossz nyelvek szerint már ide születtek. A soromat kivártam, végül nagy nehezen bejutottam a fül-orr-gégészhez. A gyors vizsgálat után az orvos felírt egy általa medvezsírnak nevezett krémet, hogy azzal kenegessem az orrom, és elmúlik a bajom. Még nem volt időm kiváltani a receptet, de kíváncsian várom a hatást. (Eddig nem szerettem a mézet.) ☺
13:40-re ért fel a vonat a Délibe. A hangszóró figyelmeztetett, hogy Budapest-Déli pályaudvar, végállomás, nem megy tovább. Hát megérkeztem. Leszállok a vonatról, és irány a Királyhágó utca, ami innen egy jó kilométeres séta távolságra van. Kilépek, pedig nem kell sietnem, mert úgy kalkuláltuk az időt, hogy 14 órakor ér véget a műtét, és utána még 1 óra is kell, amire felébresztik a beteget. Ez a bevált protokoll.
Felérek a kórházba. A IV. emeleten kérdezem a nővérkét, hogy hol van a feleségem. Ő nem tudja, hogy hol van, csak azt, hogy reggel innen vitték el a műtőbe, és a műtét után mindenkit az intenzívre visznek megfigyelésre. Kérdezzem meg ott.
Rohanok a lépcsőn, és becsöngetek az intenzívre. Kis idő múlva kijön egy hölgy, és a tudakozódásomra nemleges választ ad. Visszaszaladok a IV-re, és próbálok újabb információt kérni a nővérkétől. Szerinte a doktor úr osztályán kellene próbálkoznom, mert lehet, hogy oda vitték a feleségemet a műtét után. Már rég nincs türelmem megvárni a liftet, kettesével veszem a lépcsőket. Az osztályos nővér átnézi a beteg listát, és közli, hogy ide ilyen nevű beteget nem hoztak. Ismét a IV-en érdeklődők tovább. Látja a nővérke, hogy teljesen kivagyok, ezért körbetelefonálja az egész épületet. Majd megosztja velem a megtudott információt, hogy a feleségem még mindig bent van a műtőben. Hiába teszem fel a szokásos kérdéseket: hogy van, meg hogy-hogy ennyi ideje, miért, meg most mi van. De már magam is érzem, hogy nem vagyok abban az állapotban, hogy értelmesen gondolkozzak. A nővérke elküld a műtő szintre, hogy ott van egy pad, és üljek le ott, és ha kijön valaki, akkor érdeklődjek attól.
Az idő lassan telik, és az óra mutatója egyre sötétebb gondolatokat tolt maga előtt, melyeket a remény egyre nehezebben oszlatja szét. Az értelem az idővel együtt halad a szakadék felé, csak a hit parancsol megálljt a sötétnek.
Rugóként, feszülten ülök a padon, mert csak remélni lehet, hogy kijön valaki végre a műtőből, és kérdezhetek tőle. Sokáig semmi mozgás, aztán nyílik az ajtó, és én már ott is termek. Kérdezek, de az illető nem tud semmit, mert ő csak a szemetet hozta ki. Újabb óra is eltelik a várakozás sötét bugyrában, amikor ismét nyílik az ajtó. Ott vagyok, és az addig kigondolt rövid tőmondatos kérdéseimmel kezdem bombázni. De a műtőruhás úr közli, hogy ő egy másik beteget operált, és nem tud semmit a feleségemről. Visszazuhanok a padra.
Megjön az egyik lányom, aki Pesten tanul. Vele kicsit könnyebb a várakozás, a gondolatok sem nyomasztanak annyira, mert eltereli a figyelmemet.
18:30-kor ismét nyílik az ajtó, kijön egy doktor. Már ott is vagyok. Kérdezem, hogy tud-e valamit a feleségemről. Azt mondja, hogy bent van a műtőben, és minden rendben van, nyugodjak meg. Visszaülök a helyemre a padra. Hogyan tudnék megnyugodni? Lehet, hogy csak megnyugtatni akart?
Szerencsére lányom ott van mellettem, és várunk tovább.
19:35 kijön a főorvos úr, aki a műtétet végezte, és elmondja, hogy minden rendben ment. Most még bezárják a sebet, de a műtét véget ért.
19:50-kor tolják ki a feleségem a műtőből. Mindenhonnan csövek és vezetékek lógnak ki belőle. Látszik, hogy a narkotikumok hatása alatt van. Egykori évfolyamtársa, aki bent volt a műtéten, megnyugtatott, hogy rendben ment minden.
Háromnegyed óra múlva be tudunk menni az intenzív osztályra, de a feleségem még nincs teljesen magánál. Kinyitja ugyan a szemét, és ez jó dolog, de még elég zavart, és nem szeretnénk fárasztani, hadd pihenjen. Nekem meg menni kell, mert indul az utolsó vonat Győrbe, amit el kell érnem.
Elérem a 21:20-as járatot, jövök haza. A lányom olyan rendes, hogy még az állomásra is kikísér, megvárja, amíg elindul a szerelvény. A személyvonat lassan és módszeresen betartja a szokásos megállóit, bár az agglomeráción túl már alig vagyunk páran a vonaton. Van időm megszámolni, hogy 24 megálló van hazáig. Ez is csak arra jó, hogy elterelje a rossz gondolatokat a fejemből. A kétórás utat el kell ütni valamivel, próbálok olvasni, de 1-2 oldal után kizökkenek a sorokból, és a mai nap jön elő.
23:50-kor érek haza. Eszek valamit, mert rögtön kilyukad a gyomrom, pedig nem is vagyok éhes. Elalvás előtt imádkozom, és megköszönöm az Úrnak, hogy velünk volt, és kérem, hogy segítse meg az én drága feleségemet.
Aludni kell, mert holnap is nap van, és megyek meglátogatni a feleségemet. Ez az én kötelességem és szívem is ezt diktálja.
Én, XY esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten, hogy *-t, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből veszem el őt, Isten törvénye szerint, feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője leszek. Isten engem úgy segítsen. Ámen.
