Nem sokkal az imahét kezdete előtt láttam az alábbi karikatúrát a világhálón, ami megnevettetett: két egyházi személyt láthatunk a rajzon, a jobb oldalon egy katolikus papot (talán püspök), a másik oldalon egy evangélikus lelkészt. Kettejük között ott van az a nagy ajtó ökumené felirattal. Mindketten nagy buzgósággal próbálják már egy ideje a megfelelő kulcsot a zárba illeszteni, miközben mindkettőjük körül már egy csomó leesett/eldobott kulcs fekszik a földön.
Belenézve a rajz felkínálta görbe tükörbe elsőre jót nevettem, és az fogalmazódott meg bennem, hogy tulajdonképpen pozitív a kép, mert feltételezi az igyekezetet, hogy a különböző felekezetek nyissanak egymás felé. Másik oldalról a mindkét oldalon lehullott sok kulcs azt jelzi, hogy azért ez a vállalkozás nem olyan egyszerű, mert bár sok próbálkozás volt eddig is különböző oldalakról, de nincs még meg – stílusosan mondva – a „helyzet kulcsa”, mert az ökumené ajtaja még mindig nincs sarkig kitárva.
Én is megosztottam a közösségi oldalamon ezt a képet. Nemsokára jöttek a hozzászólások, és rá kellett jönnöm, hogy még ennél több is van ezen a képen:
„Izgi a rajz, mert nem látszik, hogy ki nyit és ki zár. Mindenki maga értelmezheti.” (Bella V.) Tényleg! Vajon lehet buzgón úgy is tenni, mintha mindannyian a nyitáson fáradoznánk, közben épp az ellenkező irányba tekerjük a kulcsunkat? Ennek már csak tovább fejlesztett változata az, hogy közben még kicsit kárörvendően nevetünk is a másik erőlködésén, sőt esetleg a másikat vádoljuk, hogy miatta nem lehet sarkig kitárni az ajtót, amit persze, jó keresztyénként, Krisztus Urunk parancsát hallva mi nagyon szeretnénk. Mert lehet ugye reprezentatív eseményeken szépeket mondani egymásról, ha közben magunkban vagy a sajátjaink között vállveregetően megjegyezzük, hogy azért – elnézve a többieket – mégis mi vagyunk a legjobbak. És talán gondolatban hozzáfűzni, hogy amíg a többiek nem lesznek olyanok, mint mi, addig úgysem lesz teljes az egység.
Mintha verseny lenne köztünk, ahol egymást kellene legyőzni! Ez elhívásunk totális félreértése. Nem az hangzik a missziói parancsban, hogy tegyetek római vagy görög katolikussá, evangélikussá, baptistává vagy éppen reformátussá minden népet. Nem a magunk kis vödrébe, magunknak kell gyűjtögetni a kifogott halakat az emberhalászoknak! A tanítvánnyá tevésnek csak Jézusra nézve van létjogosultsága. A keresztyénség No. 1 feladata, hogy Jézushoz hívjon, az ő tanítványaivá tegyen minden népeket, és tanítsa őket az Úr parancsaira, útjára. Ebben nem legyőzni, hanem segíteni kellene egymást! Ezért a célért nemcsak lehet, de össze is kell fognunk.
Aztán jött a következő komment: „Mi ott sem vagyunk!” (Némethné Sz. Tóth I.) -értve ezalatt azt, hogy a rajzon nem szerepel református lelkész. Nagy kérdés, hogy milyen irányába vagyunk hajlandóak, tudunk vagy kell egyáltalán lépést tenni, nyitni. Ki és mi az, aki és ami ott van az elképzelésünkben, és ki és mi az akivel/amivel semmilyen szín alatt sem vállalhatunk vagy nem vagyunk képesek közösséget vállalni.
Személy szerint én nem igazán szeretem a „mindenkit a keblemre ölelek”, „az egész világot szeretem és szolgálom” jegyében történő nagy nekibuzdulásokat, amelyekben sokszor összekeveredik a szezon a fazonnal. Azért sem, mert a húszezres bankó, bár szép pénz, de mégsem ér sokat a kávéautomata előtt, ha nem tudom apróra váltani, vagyis a nagy eszméket, gondolatokat, indíttatásokat nem tudom konkretizálni, így személyessé, a magunk helyén alkalmazhatóvá, elvégezhetővé tenni. Harmadszor pedig azért sem, mert a nagy hevületeket nagyon gyakran hiteltelenné tudja tenni, hogy pont azokkal kapcsolatban nem alkalmazzuk a szép elveinket, akik közvetlen közelünkben vannak, akikkel együtt élünk. (Bizonyára sokan hallották a hírt nemrég arról a híres jogvédő szervezetről, amelyik pont saját alkalmazottaival szemben követett el jogtalanságokat, miközben fennen hirdette, hogy kiáll minden jogfosztott mellett.) Ha meg akarjuk tényleg kezdeni a nyitást egymás felé, akkor a közvetlen közelünkben kezdjük, s úgy tudjuk mindig egy lépéssel tágítani a kört a Kr. adta határig. Így tartunk most ott, hogy ezen a héten azokkal a felekezetekkel szolgálunk/imádkozunk együtt, azok felé nyitunk/nyitottunk először, akikkel már jó ideje egymás mellett élünk ebben az országban, a különböző településeken.
„Nincs is fal.” (Nádor V.) – írta egy újabb ismerősöm a képre nézve. Tényleg, mikor jobban megnéztem a rajzot, lehet úgy is értelmezni, hogy mi keresztyének, akiket egy szobába helyezett az Isten, elszeparáltuk felekezetenként magunkat a saját kis sarkunkba, ezt jelezve beépítettük és magunkra zártuk az ajtót. Persze áthallatszik, és tudjuk is, hogy a másik oldalon is van valaki, kíváncsiak is vagyunk a másikra, jó lenne látni, hogy ő mit hogyan csinál. Jó lenne látni, hogy ő mivel küzd vagy minek örül. Talán át is nézünk olykor a kulcslyukon, hogy ellessünk, tanuljunk valamit egymástól, de ugyanakkor szeretnénk védeni is azt, amit a magunkénak tartunk. Közben a rajz azt mutatja, hogy tulajdonképpen csak előrébb kellene merészkedni mindannyiunknak a saját sündisznó állásokból, és rá fogunk jönni, hogy ahol a válaszfalat feltételeztük, ott tulajdonképpen nincs is semmi gát, mert Krisztusban egyek lehetünk, ugyanannak az Atyának önálló személyiséggel, tulajdonságokkal rendelkező, de mégis egy családba tartozó gyermekei.
Végül még egy komment jött: „Mindenki a maga oldaláról tolja, ész nélkül.” (Ozvaldik-Török Á.) Vagyis jelzi a rajz azt is, hogy ha nem hangoljuk össze az erőfeszítéseinket, akkor a szó szoros és átvitt értelmében is kitolunk egymással, mert amelyik fél erősebben tolja be a maga kulcsát a zárba, az éppen a másik erőfeszítését hiúsítja meg, vagy rosszabb esetben benntörnek a kulcsok a zárban.
Egy valami, és azt hiszem, hogy a lényeg még hátra van. Igaz, ez éppúgy az ökumené kérdésére, mint az idei témaként megjelölt igazságosságra törekvés, a jó cselekvése, a másik mellé állás szolgálatára. A nehéz, olykor konfliktusos helyzetek egyszer s mindenkorra szóló, végleges megoldásának kulcsa nincs a kezünkben. Emberi erőfeszítéseink, még legjobb szándékaink is újra és újra korlátokba ütköznek, eljutnak lehetőségeink határaihoz. Szembesülünk a feladatok megoldásának lehetetlenségével. Újra és újra felbukkan ugyanis bennünk és közöttünk a bűn elválasztó természete, és szomorúan látjuk az Ősgonosz szétdobáló, egymástól elszeparáló munkáját. Minél inkább és minél sokfélébb kérdés, élethelyzet tekintetében oszt meg bennünket eredményesen, annál könnyebben uralkodik rajtunk különböző álruhákban. Ennek az egyik tünete az egymás előli elzárkózás, az elidegenedés, a szélsőségekig fajuló individualizmus. Ebben szenvedünk, próbálgatjuk a kulcsainkat, hogy nyissunk valahogy egymás felé. De be kell, hogy lássuk, a helyzet kulcsa nem nálunk van.
A helyzet kulcsa a mi Urunk Jézus Krisztus. Ő általa, benne nyitott felénk az Isten, általa békéltet meg bennünket önmagával. Ő szerezte meg mindannyiunknak a bűnbocsánatot, az örök életet kereszthalálával. Csak ennek a boldog vigasztalásnak a tudatában élve, ennek az erejéből merítve, Igéje és Szentlelke által újjászülve születik meg bennünk is az a krisztusi szándék, hogy mi is nyissunk egymás felé, hogy észrevegyük a sírókat. Erőinket összegezve így tudunk igazi baráti jobbot nyújtani, segítséggel, bátorítással, vigasztalással szolgálni egymás és mindazok felé, akikhez megváltó Jézusunk küld bennünket. Ekkor lesz átélhető az Ige szava egyre többször: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” És azt már csak én teszem hozzá zárójelben, hogy közben a vigasztalók is boldogok.