Az, hogy lépéseket tudunk megtenni, talán az egyik legfontosabb dolog az életünkben, mert a helyünk, helyzetünk megváltoztatásához ez a mozdulat nélkülözhetetlen. Egészségünk érdekében is fontos, hogy elegendő lépést tegyünk meg naponta. A magyar nyelv igekötői még inkább árnyalják a lépések fontosságát, hiszen tudunk belépni, kilépni, lelépni, fellépni, meglépni, ellépni, átlépni, idelépni, odalépni, rálépni, de akár visszalépni is. Az ember átlagos lépéshossza kb. 60-80 cm, ami nem túl sok, aminek megtétele és ismétlése nagyon is hétköznapi és egyszerű cselekedet a döntő többségnek.
Mégis vannak a lépéseink között bizonyos olyan első lépések, amiket megtenni borzasztóan nehéz és hosszú folyamat és sokszor a hátunk közepére se kívánjuk azt a tortúrát, ami ezekhez kell. Így van ez az olyan tevékenységek kapcsán, amikben nincs megfelelő rutinunk, és – nem mellesleg – félünk a kudarc lehetőségétől. Ezért aztán sokan azonnal le is mondanak arról, hogy megtegyék azokat a bizonyos első lépéseket egymás felé, nyissanak egymás irányába. Egyrészt a félelem, másrészt pedig a dac bénítja őket. Be kell látni, hogy az emberek döntő többsége rendre kudarcot vall a saját árnyékának átugrása közben, pedig vannak olyan, a Fentiek által készített pillanatok, amikor meg lehetne ezt tenni. Ha például a nap épp delelőn van felettük és úgy érezzük, mintha minden fény csak ránk áradna, akkor könnyebben lehet és kell is kinyújtani a kezüket a másik felé, hogy aztán a lábaink is kövessék a mozdulatot. De észrevesszük-e az ilyen pillanatokban rejlő lehetőséget? Az árnyékukat még csak-csak látják az emberek, de a saját egójuk átlépése jóval problémásabb. A másik emberben ugyanis pillanatok alatt észrevesszük a legkisebb kivetnivalót is, míg saját vétkeinket igyekszünk rendre elsikálni. Sokszor hallom még egyházi berkekben is, ha nem is ilyen direktben kimondva, hogy Istennek eleve az a dolga, hogy nekünk megbocsásson. Számomra ez finoman szólva is érdekes hozzáállás, mintha Isten kénytelen lenne úgy táncolni, ahogy mi fütyülünk neki.
Valójában az emberek élete évezredek óta alapjaiban nem igazán változott. A születés és az eltávozás közötti időnek megvannak a maga fázisai. A gyermekkor, az iskolás évek felkészítenek a társadalomba, a közösségbe való beilleszkedésre, hogy hasznos tagokká válhassunk. A felnőttkorban, a párválasztás utáni családalapítás korszakában lehet és kell is továbbadni mindazokat az alapokat, amit mi is az elődeinktől kaptunk. Időskorban pedig megadathat annak az öröme, hogy lássuk azt, hogyan él tovább az ősök üzenete az utódokban, hiszen már náluk van a stafétabot. Ez annyira banálisan hangzik, de megvalósítani mégis annyira bonyolultul dolog. A fiatalságuk vagy tudatlanságuk okán ez ellen lázadók képtelenek felfogni a folyamat egyszerű nagyszerűségét. Nekik sokkal divatosabban hangzanak az akár politikai töltetű klisék, miszerint a múltat végképp el kell törölni. A pop zenéből ismerős dalszövegben is az áll, hogy „egy lépést sem ismételek”. (Az eredeti szövegkörnyezetben az új tánclépésekre gondolt a szerző.) De ha ezt gondolatot a valóság mezejére ültetjük át, az azt jelenti, hogy minden nemzedék újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, nem tanul semmiből. Sajnos körül nézve ezzel sem lehet nagyon vitatkozni.
De térjünk vissza arra a kérdésre, hogy miért is nem tesszük meg fontos, életünket és mások életét is meghatározó dolgokban azokat a bizonyos első lépéseket. Milyen felmentéseket adunk magunknak? 1. Szerintem most nem megfelelő a helyzet, nem ez a megfelelő pillanat a cselekvésre. Majd akkor lépek, ha optimális lesz minden. Az ilyen pillanat meg, ugye, sosem jön el. „Aki mindig csak a szelet figyeli, nem vet, és aki csak a fellegeket lesi, nem arat.” Prédikátor 11:4 2. Inkább megvárom, hogy más lépjen, én nem akarok konfrontálódni senkivel. Végképp nem szeretném kiteríteni a lapjaimat, mert ezzel kiszolgáltatottnak érezném magamat. Majd ha más megteszi és az ötletének többsége lesz, akkor én is csapódok hozzá. De hogy is mondja Ady: „Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek. S ha százszor tudtak bátrak lenni, Százszor bátrak és viharvertek.” (A Tűz csiholója) 3. Mi lesz akkor velem, ha nem értenek meg, ha a kezdeményezésem rosszul sül el? Jobb nem kockáztatni. Egyetlen találmány sem készült volna el, ha előtte nem hibázott volna a tudós, ami azonban arra sarkallta, hogy javítson. Edison mondta: „Én nem buktam el ezer alkalommal. Én ezer olyan módot találtam, ami nem működik.” 4. Legjobb, ha hallgatok és várok, hiszen az Úr mindent tud, majd Ő elintézi a dolgokat. Valóban az Úr tud mindent, de egy csomó mindent rajtunk keresztül intéz el, már ha mi is hajlandóak vagyunk lépéseket tenni.
Őseimtől örököltem a következő bölcsességet: „Ha azt akarod, hogy a dolgaid el legyenek intézve, csináld magad, ha nem, akkor küldjél valaki mást magad helyett.” De sokszor megtapasztaltam már ennek az igazságát! A sok közvetítőn keresztül gyakran torzult vagy elveszett az üzenet, illetve nem egyszer kialakult a mindenki a másikra vár esete. Egy-egy döntés és konkrét lépés előtt fontos, hogy kérjük az Úr segítségét, de lépni végül mégis nekünk kell. Gondoljunk csak bele, hogy az Úr már régen megtette ügyünkben az első lépést. Hogy ezt sokan nem látják és még mindig ennek bizonyítékát kutatják? Nekik csak azt mondom, hogy ideje volna belenézni a tükörbe, mert onnan az Úr egyedi és különleges teremtménye néz vissza rájuk. Ráadásul még egy lépést is tett Isten, mikor azt látta, hogy a bűnök szennyeződéseket, gyűrődéseket, repedéseket, töréseket okoztak teremtményein, így rajtunk is. Karácsonykor Ő maga öltött testet, hogy megmutassa Jézusban az igaz emberséget. Ő volt az, aki megváltó kereszthalálával és feltámadásával elhozta a lehetőséget a megtisztulásra, a gyógyulásra. Ha ezek alapján vizsgáljuk a dolgokat és az ok-okozati összefüggéseket, rá kell döbbenünk, hogy rajtunk van a sor, lépnünk kell.
Persze ellene lehet állni az Úr törvényeinek, hiszen szabad akaratot kaptunk, nem kell és főleg nem kötelező embertársaink felé fordulni. Lehet öncélúan élni a mának, nem vállalni a következő generációk megszületését, sőt azoknak nevelésében nem a boldogság kiteljesülését, csupán egy hatalmas problémahalmazt látni. Azt, hogy hova visz ez az út, azt mindenkinek magának kell eldönteni. A széles út az elején mindig csábítóbb, mert könnyebbnek látszik, de a végén egyre göröngyösebb lesz. Aki csak a mára tervez, aki csak a mának él, annak tudnia kell, hogy éjfélkor véget ér a nap, és számára nem adatik meg a holnap reménye.
Hadd bátorítsak mindenkit, hogy merjünk lépni, akár elsőként is, és még ma megtenni a szükséges első lépéseket. Számomra most az Advent üzenete, hogy egy rossz kapcsolatot már nem lehet tovább rontani, csak javítani. Adni mindig az erős és a gazdag tud, de ez nem csupán vagyoni vagy hatalmi viszonyokra vonatkozik. Van lelkierő és lelki gazdagság is, ami az adakozással, a megosztással egyre csak gyarapodik. És minden egyes ilyen lépés egyben közeledés az Úr és az ő Országa felé is.
