Egy pápa temetése nagy ügy. Így gondolom ezt reformátusként is, mert nekem ugyan nem volt a pápám, de annak az ügynek volt a nagy láthatósággal és befolyással bíró szolgája, amelyet szerény, méltatlan eszközeimmel, sok tévelygés közepette magam is szolgálni próbálok. A temetésén megjelent negyedmillió ember, és a közvetítések által bekapcsolódó sokmillió pedig megerősített abban, hogy ez a szolgálat, a keresztyénség ügye ma is fontos és jelentős ügy.
Az alkalom arra is rámutatott, hogy minden egyéb arra irányuló szándék ellenére a keresztyénség nem választható el a politikától (sem). A megjelent politikai potentátok széles spektrumról tartották fontosnak, elvárandónak jelenlétüket, még akkor is, ha teljesen mást gondolnak a világról. Láthatóvá lett, hogy a hit nem magán, hanem az egész világot érintő ügy.
A pápa temetése arra is lehetőség volt, hogy – ha csak egy röpke pillanatra is – de felvillanjon, hogy bár a pápa lehetett jó ember, példakép, de mégis elsősorban Krisztus szolgája volt, az Ő „munkásembere”. Felvillanjon az is, hogy az emberség csak akkor lehet igaz, ha arra az emberre mutat, akire Isten Krisztuson keresztül tekint.
János evangéliumából szólt az üzenet, amely a pápa szolgálatára, és – miként mi valljuk az egyetemes papság elvét –, mindnyájunknak szól: „Jézus pedig rábízta (Péterre) a nagy küldetést: „Legeltesd juhaimat!” A szüntelen feladat tehát a szeretet szolgálata a „Mester és Úr Krisztus nyomdokain”.
A pápa ezt a feladatát elsődlegesen a szegények, a kitaszítottak, üldözöttekért végezte. Azok felé fordult és fordította mások tekintetét, akik a legjobban rászorultak. Azonban bár felismerte, hogy korunk a korszakváltás kora, tekintetét kevésbé irányította ezen korszakváltás áldozatai, a jólétben „senyvedők” felé. A nyugati világ stabilnak gondolt alappillérei recsegve dőlnek össze, a romokon pedig prédára leső farkaslelkületűek portyáznak. A magát inkább papnak mint egyházvezetőnek tartó pápa, ha szólt is a fejlett világnak, szavaiból ki-ki a szája íze szerinti csemegézni valót talált magának, erős és evangéliumi határozott iránymutatást kevésbé.
Mindennek ellenére keresztyén példa is lehet Ferenc pápa élete. A szolgálatnak teljesen odaszánt, az egyszerűségében teljes élet mintája, aki szíve utolsó dobbanásáig, lehetőségeihez mérten végezte a rábízott nyáj legeltetését. És tudjuk, hogy Krisztus szolgálata soha nem hiábavalóság.
Isten áldja meg Ferenc pápa emlékét, és az Úr adjon a katolikusoknak új pápát. Kérjük ezt azért is, mert bár a pápaság intézménye távol áll tőlünk, de megítélése a világban hatással van ránk.
Mindezek felett pedig legyünk abban a hitből fakadó biztos tudatban, hogy a keresztyénség, az egyház jövője egyedül Jézus Krisztus kezében van, aki a boldog megoldást már elkészítette számunkra. Úgy, ahogyan azt az örökélet bizonyosságában Giovanni Battista Re bíboros is hirdette a gyászszertartáson: „az emberi létezés nem a sírban, hanem az Atya házában végződik, egy olyan boldog életben, amely nem ismer alkonyt.”