Ez az év eleji ökumenikus imanyolcad a mi szolgálati helyünkön meglehetősen hányattatott sorsú – inkább nincs, mint van. Nem rajtunk múlik. Az elmúlt bő két évtizedben néhányat sikerült megtartanunk, de már ez is régen volt. Az evangélikus lelkésztestvér a túlparton lakik, hatalmas szórvánnyal, a katolikus kollégák pedig… nos, sosem „szorgalmazták” igazán, bár párszor próbálkoztunk.
A leggyakoribb, inkább csak halkabban kimondott kifogás, amit ilyenkor hallottunk az, hogy hát ez képmutatás. Nos, akinek a részéről az, inkább valóban ne csinálja. Nekem Krisztus-hívő emberekkel együtt lenni és Őhozzá közösen imádkozni nem az.
Számomra nyilvánvaló, hogy nem várjuk el egymástól, hogy velünk vallják a Heidelbergi Kátét vagy betérjünk a katolikus egyházba. Egy ilyen imahét liturgikus előkészítésének és megtartásának éppenséggel komoly feltétele az, hogy tisztában legyünk a hitvallásbeli különbözőségeinkkel. És persze nem árt azt is pontosan tudni, melyik felekezettel lehet valóban Jézust Isten Fiaként együtt imádni…
Szóval van, amiről ez a hét nem szól. És van, amiről igenis szólhatna. Ha töredékesen és esendőn is, de például arról, amit Pál ír a galatáknak: „mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban!” Vagy amiért a mi Urunk is fohászkodott: „értük könyörgök… hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, bennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” Hát igen, egyek, legalább abban, hogy tudjuk együtt segítségül hívni az Ő nevét.
Tudjuk, hogy – ismerve a bűn rontását az emberben – ebben a földi világban ez nem lesz szervezeti valóságában teljessé. Mégis azoknak az egysége ez, akiket Krisztus egyként szeretett és megváltott. Akikért imádkozott és most is megtart. Ez az „egy” a Krisztus teste, ama „láthatatlan” egyház, amely a Jézus (= Szabadító) nevét segítségül hívó földi egyházban mégiscsak látható.
És ez az Egység nem azon múlik, hogy mi milyen gyarlón és töredékesen tudjuk azt megélni a bűn és ítélet alatt lévő világban – még Isten választottai és szeretteiként is. Nem mi hozzuk létre, teremtjük meg ezt az egységet, hanem az Atya végzéséből, a Krisztus szeretete által a Szentlélek Isten!
Nekünk nem létrehoznunk – megőriznünk kell!
Ahogy az apostol is inti az efézusiakat: „éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.
Egy a test és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek…”
Ebben meg tud őrizni minket a mi Urunk, „míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére…
