Nem tudom, hányan vannak olyanok, akik legalább időnként elgondolkodtak azon, hogy milyen nehéz megfogalmazni a dolgok lényegét. Ugyan sokan próbálkoznak egyszerűbben vagy bonyolultabban leírni a lényeget, de az írásokra is érvényes, hogy „sok beszédnek sok az alja”. Messze nincs minden szó mögött valódi tartalom. Éppen ezért felmerül a kérdés: létezik-e egyáltalán olyan szó vagy fogalom, amely ki tudná fejezni az ember, az emberiség lényegét hittől, vallástól, kultúrától és kortól függetlenül, ami mindenkire érvényes?
Erre a kérdésre talán nincs is egyetlen tökéletes válasz. Az emberi létezés túl összetett ahhoz, hogy egyetlen szóval leírható lenne. Mégis vannak olyan alapvető fogalmaink, amelyeket évezredek óta használunk, amelyek átjárják az emberi lelket, formálják döntéseinket, kapcsolatainkat és történelmünket. Nézzük ezekből néhányat!
- Szeretet: Az egyik legerősebb emberi erő, amely összetart bennünket. Képes családokat, közösségeket építeni, és arra ösztönözni az embert, hogy önmagán túlmutató dolgokért és embertársaiért vállaljon áldozatot.
- Kíváncsiság: Az a belső hajtóerő, amely arra ösztönöz bennünket, hogy megismerjük a világot, önmagunkat és a létezés titkait. E nélkül nem született volna meg és nem indult volna fejlődésnek a tudomány, nem haladt volna előre a civilizáció.
- Vágy: Az ember állandóan törekszik valamire, amire egy belső hajtóerő ösztönözi: szeretetre, biztonságra, tudásra, boldogságra stb. Ez képes előrevinni, tettekre sarkallni bennünket, de ugyanakkor folyamatos elégedetlenség és szenvedés forrásává is válhat.
- Értelem: Az ember ősidők óta keresi a választ arra, miért létezik, hol a helye a világban, és van-e célja az életének. A válaszok változhatnak, de maga a kérdés örök, minden emberben valamilyen formában megfogalmazódik.
- Kapcsolódás: Az a mély emberi igény, hogy tartozzunk valakihez vagy valamilyen közösséghez. Kapcsolatainkból származik a biztonságunk és identitásunk egyik alapanyaga.
- Keresés: Az ember mindig keres valamit a fizikai valóságon túl: igazságot, szeretetet, tudást, önmagát vagy Istent. Abban különbözünk, hogy ki mit tart fontosnak, de maga a keresés közös bennünk.
- Remény: Az a belső erő, amely a nehézségek és bizonytalanság ellenére is képes továbbvinni. Nem azt jelenti, hogy nincsenek problémáink, hanem azt, hogy hisszük, van értelme küzdeni, mert hiszünk a változás és az újrakezdés lehetőségében.
De az embert leíró szavak listája még távolról sem teljes. Hiányzik belőle ugyanis az emberi lét árnyoldala, a gonoszság sokféle megnyilvánulása, a romboló szándék, amely képes a legszebb és legnemesebb dolgokat, eszméket, sőt embereket is kifordítani önmagukból. A bűneset óta (azaz amióta megkóstoltuk a tiltott fa gyümölcsét) sokféle félelem veszi körbe az életünket, így ez lett cselekedeteink, megnyilvánulásaink, reakcióink egyik legerősebb mozgatórugója. Félünk a veszteségtől, a betegségtől, az ismeretlentől, a magánytól, a másik embertől vagy attól, hogy elveszítjük azt, ami fontos számunkra. A félelem persze önmagában nem feltétlenül rossz, hiszen sokszor megvéd bennünket az ön- és közveszélyes korlátok átlépésétől. De amikor kizárólagos irányító erővé válik, képes torzítani a gondolkodásunkat és döntéseinket.
Gondoljunk csak bele: volt valaha egy ember, aki felvett egy követ, lepattintotta róla a számára felesleges darabokat, és rájött, hogy az éles peremmel könnyebben vághat el dolgokat, használhatja különböző napi feladataiban, könnyebbé teszi a túlélését. Ez a felismerés hamar túljutott családja, majd törzse határain. Mások is megtanulták a technikát, továbbadták, így egy ember ötlete az egész emberiség tudásának részévé vált. Persze ennek a kőeszköznek két arca volt. Egyfelől segítette az életet, másrészt gyilkos fegyverré vált. Már ekkor bizonyítást nyert a nagy igazság: egy-egy eszköz önmagában nem jó vagy rossz, ez attól függ, hogy ki és mire használja.
És mennyi bizonyíték van erre ma is! A tudomány, a technológia, de még a fegyverek sem hordozzák önmagukban a jó és a rossz erkölcsi kategóriáit. A felhasználó ember szándéka dönti el, hogy építésre vagy rombolásra használja őket. A fegyverek alapvetően a biztonság iránti természetes emberi igényt, a védelmi képességeket hivatottak szolgálni. De mit tapasztalunk? Sokkal inkább a félelem miatt kiáltanak sokan fegyverért, és a különféle vélt vagy valós ellenségképek fenntartásával egyre növekszik a kereslet irántuk. A fegyverkezés hatalmas erőforrásokat emészt fel, miközben a félelem általa újabb félelmeket generál.
Jól mutatja ennek realitását, hogy a NATO 32 tagállama a védelmi kiadások növelését tervezi. GDP-jük jelentős részét fordítják évente katonai célokra, mely hatalmas dollárösszegek felhasználását jelenti. Ez az összeg nem csupán egy gazdasági adat, hanem jól érzékelteti, milyen hatalmas erőforrásokat képes mozgósítani a félelem és a biztonság iránti vágy. Arról persze lehet vitatkozni, hogy mekkora szint tekinthető még természetesnek, és mikortól tűnik jogosnak elgondolkodni azon, hogy netán vannak, akik ilyen-olyan érdekből, mesterségesen növelik a félelem szintjét. Ezek után az már álnaiv kérdésnek tűnik, hogy milyen változásokat hozna, ha ezeket az erőforrásokat részben vagy egészében az emberi élet más területeire, pl. az egészségügyre, oktatásra vagy a szegénység csökkentésére fordítanánk. (Azt a jelenséget, hogy a félelem mennyire központi erővé tud válni, nemcsak országok között lehet megfigyelni. Ugyanez történhet egyéni életünkben is, amikor a félelmeink irányítják döntéseinket, amikor a bizalom elpárolog, és helyette az állandó védekezés vagy a támadásra való felkészülés határozza meg kapcsolatainkat.)
Az emberiség talán egyik legnagyobb ellentmondása, hogy ugyanaz az értelem, amely képes gyógyítani, építeni, alkotni, képes megbetegíteni, rombolni, pusztítani is. Jól mutatja ez, hogy a tudás önmagában nem elég. Még hatalommal párosítva sem. A tudás ugyanis csak akkor válik valódi értékké, ha erkölcs és felelősség kíséri. Ebben van szerepe az etikának, az erkölcsnek, tulajdonképpen magának a hitnek. A hit – sajátos vallási vagy általános értelemben – irányt adhat, a hatására megszülető erkölcs belső mércét, az etika pedig külsőleg is megfogalmazott elveket ad, amelyek segítenek eldönteni, hogy a megszerzett tudást és hatalmat mire használjuk.
Az emberiség valódi fejlődése nemcsak abban mérhető, hogy milyen erős eszközöket képes létrehozni, hanem abban is, hogy mennyire képes uralni saját félelmeit, ösztöneit és hatalmát. A végső küzdelem ugyanis nem a kezünkben lévő eszközök között zajlik, hanem bennünk: a szeretet és a félelem között. Éppen ezért, ha a bűnbe esett embert szeretném egy szóval leírni, az én szavam a félelem lenne. De mivel Jézus megváltott bennünket, a kegyelmet nyert ember szava a szeretet. Hogy melyik az erősebb? Az Ige azt tanítja: „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” (1Ján 4,18)