A virágvasárnap előtti szombat reggelén, a készülődés jegyében fogtam hozzá a zsírsütéshez. Aki csinált már ilyet, tudja: a titok az odafigyelésben és az előkészületben rejlik. Egyforma kockákra vágtam a szalonnát, hogy egyszerre süljenek át, és ahogy a rutinosabbaktól tanultam, egy kevés zsírt, vizet és tejet is öntöttem alá. Az állandó kevergetés közben, ahogy a felszálló gőz megtöltötte a konyhát, elkalandoztak a gondolataim.
Arra jutottam, hogy ebben az egyszerű, kétkezi munkában is ott sűrűsödik az életünk minden velejárója. Kell hozzá türelem, tudás, és – lássuk be – egy kis „előkészítés” is, hiszen a jó végeredményt már az elején, a folyamatok „lezsírozásával” kell megalapozni. De a munka mélyén ott rejlik valami fontosabb is: a bizalom. Napjainkban ugyanis egyre inkább csak abban az élelemben bízhatunk meg igazán, amelyet saját magunk, tiszta alapanyagból állítunk elő.
A délelőtt gyorsan elszállt a munkának köszönhetően, így már csak egy gyors ebédre maradt idő, miközben a feleségem a kezembe nyomta a délutáni gyermekvetélkedő forgatókönyvét. Átfutottam a sorokat, közben elmondta, hogy miben és hol kellene segédkeznem. Természetesen szívesen vállaltam a feladatot. A délutáni program végül remekül sikerült; a gyerekek minden percét élvezték. A siker persze nem az én érdemem volt, hanem a feleségem alapos felkészüléséé és lelkesítő jelenlétéé, ahogy levezényelte az eseményeket.
Amíg a gyerekek a gyülekezeti teremben uzsonnáztak, mi, felnőttek, némi „szent összeesküvőkként” „elaknásítottuk” a templomot. Csokitojásokat és apró figurákat rejtettünk el a padok közé, a sarkokba és a legeldugottabb zugokba, hogy legyen mit felfedezniük, megtalálniuk a kicsiknek. Amikor eljött a várva várt pillanat, a gyerekeket már semmi sem tarthatta vissza. Bár a feleségem próbált a legkisebbeknek kedvezni, de amikor végül mindenki megkapta az indulási engedélyt elszabadult a „kedves siserehad”. A vadászszenvedély és az öröm heve úgy sodort mindenkit, hogy a szülők is alig győzték szemmel kísérni csemetéik mozgását.
Ebben a nagy kavarodásban vettem észre egy kisfiút. Alig lehetett négyéves. Csak állt a forgatagban, riadtan és tanácstalanul, mert a nagyobbak gyorsasága mellett ő esélytelennek érezte magát. Odaléptem hozzá.
– Gyere, komám, majd én segítek neked! – mondtam, és kézen fogtam. Ő tágra nyílt, barna szemekkel, bizalommal teli tekintettel indult velem.
– Gyere ide a szószékhez, és menjél fel rá! – bátorítottam. Szót fogadott.
– Jé, itt egy tojás! – kiáltott fel ujjongva, és már indult volna lefelé.
– Ne gyere még le, nézzél csak jobban körül! – adtam az újabb instrukciót.
– Itt is van még egy! Ezt elviszem a kistesómnak! – újságolta boldogan.
– Alaposan nézz körül ott is – kiáltottam fel neki –, ahová a tiszteletes bácsi vagy néni a Bibliáját szokta tenni!
– De jó, hiszen itt is van pár! – kiáltott vissza csillogó szemmel.
Tudtam, hol keresse, hiszen én magam rejtettem oda őket. Amikor leért, visszakísértem az édesanyjához, akinek büszkén mutatta a zsákmányt. Aztán hirtelen hozzám fordult:
– Szeretnék holnap is veled menni tojáskeresésre!
– Sajnos holnap nem lesz, kiskomám, ez csak évente egyszer van, így készülünk Húsvétra.
Ezen elgondolkodott, de nem hagyta annyiban:
– Jó, akkor majd egy év múlva! De egyezzünk meg, hogy akkor is együtt megyünk!
– Hó, hó, nem úgy van az! Erre kezet is kell adni! – feleltem.
Leguggoltam elé, és felé nyújtottam a tenyerem. A kisfiú pedig komolyan belecsapott a „nagy kézbe”. Megköttetett az egyezség. Ahogy felálltam, ki kellett mennem a friss levegőre, mert valami hirtelen „bement a szemembe”, és sokat kellett pislognom.
Ahogy megálltam a parókia udvarában, megértettem: ez a mi kis emberi szövetségünk és az én lehajolásom ehhez a kisfiúhoz csak valami halvány visszfénye annak az örök Újszövetségnek, amelyben a mindenható Isten hajolt le hozzánk, elveszett emberekhez. Ahogy én fogtam meg annak a tanácstalan gyermeknek a kezét, úgy sietett Mennyei Atyánk a mi segítségünkre Krisztusban, hogy ne maradjunk üres kézzel és éhes lélekkel az élet forgatagában. Ő ismerte a „rejtekhelyeket”, Ő készítette el az ajándékot, és Ő az, aki ma is kézen fog, hogy elvezessen bennünket az igazi örömhöz, hogy ne csak keressünk, de meg is találjuk azt.
Kellett egy kis idő, hogy tovább tudjak lépni, de a szívemben azóta is őrzöm ezt a pillanatot, a kislegénnyel kötött szövetségemet, amelyben kicsiben az Isten odafigyelő, gondoskodó szeretete és szövetsége tükröződik vissza.
„Egyezzünk meg!”
