A héten kellett lejelenteni a REKIR rendszerében a várható jövő évi csoportokat, a feltételezett létszámot. Össze kellett írni a tartós tankönyveket, leadni a munkafüzet-rendeléseket. Szóval az évzárók, ballagások után még bőven volt munka, adminisztráció.
Elég hasznos kis útmutatót ad segítségül a zsinati oktatási szolgálat, de még így is izgul az ember, hogy sikerül-e oda kattintani, ahová kell, nem eltévedni a menüpontok között, nem elfelejteni menteni az adatokat, mert ha elrontasz valamit, kezdheted elölről.
A hitoktatásnak ez az oldala, arca egész évben ott van előttünk, mikor naplózunk a KRÉTA-ba és végezzük az értékeléseket, mikor az időjelentéseket írjuk – mindebben fegyelmezettséget és pontosságot, lelkiismeretességet követel a rendszer.
De közben – míg írjuk a névsorokat, bejegyezzük az osztályzatokat és a vett témákat – felbukkan előttünk folyamatosan a másik arc is: a sok gyerekarc a nevek mögött, a fejünkben szinte halljuk a hangjukat, eszünkbe jut annyi minden, amit tudunk róluk, átéltünk velük, nehéz és vidám pillanatok egyaránt.
Az egyik egy hatalmas, országos intézményi rendszer, adatszolgáltatás, munkaórák könyvelése, meghatározott tanmenet szerinti teljesítmény-jelentés. A másik élő közösség és szeretetkapcsolat gyerekekkel, Jézus legkisebbjeivel, megannyi valóságos élet összefonódása, így a tanév végén sok-sok eleven emlék és kicsit várakozásteli odasóhajtás a jövő szeptemberi találkozásra is.
Ez is, az is az Egyházunk.
Ezen a hétvégén lesz a REND – a Református Egyházi Napok Dunántúlon. Hatalmas a készülődés erre a kerületünkben kétévente megrendezett három napos fesztiválra, a mi házunk táján most különösen is, mert Veszprém a helyszín, a mi egyházmegyénk a házigazda. Sok ezer ember várható, rengeteg koncert, előadás, kiállítás, beszélgetős fórum kínál programot a résztvevőknek. Egyházunk igencsak eleven, hívogató arca ez külsősök felé is.
És nagyon sok ember munkája van benne. Elsősorban a szervezőké, aztán persze a fellépőké, előadóké, a számtalan önkéntes segítőé és a gyülekezeti lelkipásztoroké is, akik már jó ideje hirdetjük az eseményt, tájékoztatjuk folyamatosan az érdeklődőket. Sok gyülekezet a vasárnapi istentiszteletre is a megyeszékhelyre utazik be…
A megvanirva stábja is készül sajtós híradásokat adni a programokról.
Ugyanakkor lesznek, akik itthon maradnak, házigazdái lesznek egy megcsappant gyülekezetnek. Tartják a frontot, nyitják-zárják és rendezik a templomot vasárnap, fogadják és kalauzolják a helyettesítő lelkészt és azokat a nyaralósokat, akik a Balaton-partra érkezve mit sem tudnak a hétvégi fesztiválról. Sokkal szerényebb, szokványosabb arc…
Amíg a többiek Veszprémben átélik az egyházunk elevenségét, sokszínűségét, a Dunántúlon ritkán megélhető „sokan-vagyunk” élményét, addig ők lesznek a hűséges hátország, kevesebben, csendesebben, hagyományosabban – de ugyanolyan élőn.
Ez is, az is az Egyházunk.
Nem tudom, mit látnak belőlünk kívülről. Ha évek, évtizedek óta, vagy talán egész életünkben belül vagyunk, nem biztos – minden igyekezetünk ellenére – hogy képesek lehetünk kívülről meglátni önmagunkat. Olyan ez, mint egy sokszínű és soktagú nagycsalád, különböző működési módokkal. Amit tehetünk, az igyekezet, hogy legyen minden arcunk önazonos és hiteles. Hangosan és halkan, rendszerben és kapcsolatban, hagyományban és megújulásban, kifelé mozdulásban és befogadásban – amennyire csak tőlünk telik: Krisztus-arc