Egyházunkban az esztendő végére fel kell állnia az új vezetésnek. Zsinati, kerületi, megyei szinteken mind.
Hat év után most minden mandátum lejár, de nagyon sok fontos tisztségre törvényeink szerint már nem lehet újraválasztani sem az eddig azt betöltőt, vagy az életkora miatt, vagy mert már kétszer újra lett választva.
Ilyenkor – úgy hat évente – mindig előjön a „megújulás” tematikája is, jobban ránk nehezedik magyar református nagy közösségünk földi tökéletlensége és elevenedik a jobbítás-jobbulás szándéka. Különösen, ha külső és belső események is felhangosítják mindennek igényét…
Szerintem a közösségi önreflexiónk jó alkalmai lehetnek ezek.
Dunamelléken is zajlanak szervezett beszélgetések, püspökjelöltekkel, lelkipásztorokkal, felelősséggel gondolkodó és reménységben lévő egyháztagokkal. Dunántúlon is lesz ilyen alkalom! Kerületünkben készült a püspökjelöltségben gondolkodók részéről egy közösen megfogalmazott írás, őszinte, evangéliumi látású összefoglalása annak, ami szükséges és – Isten kegyelmében – lehetséges is.
Egyházmegyénkben is született ilyen szöveg, jó szándékú, élő hitű és változtatásokra kész megfogalmazása annak, mi lenne jó a közösségünk számára. És alakult lelkészi imacsoport, amely már régóta hordozza bűnvallásban, könyörgéseiben az Úrtól remélt jövőnket: Istenünk, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!
Ez mind fontos és jó. Én mégis ma jutottam el oda egy pillanatra, hogy sok.
Beszélünk, beszélgetünk, vitatkozunk, érvelünk, imádkozunk, Istennek is mondjuk és mondjuk és mondjuk…
Kiöntjük elé szívünket, elébe visszük közösségünket, Őt kérjük megújulásért, bölcsességért – de képesek vagyunk-e a csendre, amelyben meghallhatjuk is esetleg, hogy mit válaszol? Gyártjuk a stratégiákat, de vajon van-e stratégiánk az engedelmességre?!? Hallatjuk a hangunkat, halljuk egymás hangját, de halljuk-e Őt?
Mózes 2. könyvében, a Kivonulás történetében van egy érdekes rész. Amikor Mózesék ott állnak a Vörös-tenger partján, hátuk mögött az őket üldöző egyiptomi sereggel és jajonganak, hogy mind elveszünk, hogyan tovább, akkor két egymást követő versben kapnak két látszólag egymásnak ellentmondó parancsot.
„Az ÚR harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!”
„Miért kiáltasz énhozzám? Szólj Izrael fiaihoz, hogy induljanak útnak.”
Szóval, maradj nyugton, nem te cselekszel, hanem Isten. De mit jártatod itt a szádat (imádságban is akár), gyerünk már, csináld, menj!
Isten adjon nekünk bölcsességet, hogy felismerjük, hogy nem rajtunk múlik, ha megfeszülünk is, és van olyan, hogy légy csendben és várj az Úrra! És azt is, mikor elég a szövegből, ott az út – akár a lehetetlenségbe is – és neki kell indulni engedelmességben.
Kiáltani és csendben lenni, elengedni-átengedni és menni-csinálni.
