Első rész
Sok évvel ezelőtt Martin Luther King kiállt egy hatalmas tömeg elé, és elmondta ikonikus beszédét, amely a máig idézett mondattal kezdődött: „Van egy álmom…” Az ő álma összehasonlíthatatlanul nagyobb súlyú, mint az enyém, mégis azt éreztem, hogy az én álmom is képes úgy megváltoztatni engem, ahogy ő akarta megváltoztatni a fekete közösség sorsát. Már régóta él bennem a vágy, hogy megtudjam, mennyi az én személyes egynapi járóföldem. Ezzel a tervvel zártam le az előző tanévet, de ahogy telt a nyár, a megvalósítás egyre csak tolódott. Mindig közbejött valami: rossz idő, sürgős munka, másoknak kellett segíteni. Előfordult, hogy egyszerűen nem éreztem magam elég erősnek az induláshoz. Ez önmagában is sokat elárult. A félelmeimet leplezte le. Álmodozni biztonságosabb, mint belevágni valamibe. Álomban nincs bukás, nincsenek nehézségek, konfliktusok, és nem sérül az önmagunkról alkotott kép. A valóság mindig szűkösebb a vágyainknál és önmagunk elképzelésénél.
Van azonban olyan vágyálom, amely annyira feszít belülről, hogy a félelem sem tud eltántorítani. Amikor a halálfélelem erősebb az életfélelemnél, akkor mozdulnak a kezek és a lábak. Félelmeink legtöbbször nem is a valóságból táplálkoznak. Elképzelt rémtettek és történések áldozatai vagyunk gondolatban. Ha másokkal megtörtént, velünk is megtörténhet, és máris pereg a belső mozi: rablógyilkosság, baleset, elbocsátás, rosszalló tekintetek. Az első valódi lépést a változás felé akkor tesszük meg, amikor már annyira szorít valami, hogy azt érezzük: ha nem mozdulunk, belehalunk. Ilyenkor a jövő bizonytalansága eltörpül a jelen halálfélelme mellett. Ez igaz az egészségünkre, kapcsolatainkra és az életünket átszövő intézményekre is, legyenek akár állami, akár egyháziak.
Legyőzve az ábrándjaimból fakadó félelmeket, az utolsó nyári napon útra keltem. Kockára tettem a magamról őrzött képet és teret engedtem a bizonytalanságnak. Persze, még ezt is tervszerűen csináltam. Annyira jellemző rám! Még a bizonytalanságot is igyekszem kiszámítható keretek közé szorítani. A kontroll számomra mindenek felett való. Nyers tapasztalat volt ez önmagamról.
Már induláskor tudtam, hogy mi az a táv, amit mindenképp el akarok érni. A Bibliában többször találkozunk az „egynapi” vagy „szombatnapi járóföld” kifejezésekkel, de engem most nem ezek a bibliai mértékek vezettek. A szombatnapi járóföld például alig egy kilométer — ezt a ház körül is megteszem. Az ókori római katonáknak viszont teljes menetfelszerelésben napi 27,75 kilométert kellett megtenniük. Nem akartam kevesebbnek érezni magam náluk. Így a bizonyítási vágyam és teljesítmény kényszerem mellé a hiúságom is bekerült a hátizsákba. Nem érezhettem magam kevesebbnek, mint egy harcos!
A kezdeti lendület után azonban hamar szembesültem a túracipő súlyos valóságával. Az első tíz kilométer még vidáman, dalolva telt. Elhatároztam, hogy a magamnak adott tizenkét órában a lehető legtöbbet gyalogolok. Sikeresnek és magabiztosnak éreztem magam: órám 12–13 percenként rezgett, jelezve, hogy újabb kilométerrel vagyok beljebb. Gyönyörködtem a tájban, élveztem az embermentes napot. Hangosan nevettem, amikor rájöttem, hogy bár az élelmet gondosan elcsomagoltam, a bicskám otthon maradt. Eszembe jutott Lázár Ervin Szörnyeteg Lajosa, aki a mákos tésztát akár kézzel is meg tudja enni, ha kell. Én is így jártam: a fűben ülve hol a vajat, hol a sajtot haraptam, és örültem ennek a nyers egyszerűségnek.
Ahogy fogyott az élelem és a víz, a hátizsákom terhe könnyebb lett, de a kilométerek fáradtsága előhozta szívem terheit és kétségeit. Találkoztam lelkem útonállóival, és megriadtam. Nem volt menekvés: szembe kellett nézni velük. Először küzdöttem, próbáltam elhessegetni őket. Nem tartottam igazságosnak, hogy csak úgy belerondítanak a szépen megtervezett napomba. Épp akkor, mikor már elcsüggedtem és úgy éreztem, hogy nincs senki, aki meghallgatna, hirtelen egy apró zöld foltot vettem észre a lábam előtt. Először levélnek hittem, de aztán megláttam: egy imádkozó sáska. Leguggoltam, szelíden köszöntöttem és hálát adtam Istennek a jelzésért: amikor azt hinném, hogy beszippant a légüres tér félelme, van Jézusom, aki szüntelenül közbenjár értem. Ez a pillanat segített tovább az úton, amelyről a következő héten újabb részletet olvashat a kedves Olvasó.
Addig is lehet álmodni — de az álmot meg is lehet valósítani!