Kimegyek pizsamában a kertbe. Leszedem a paradicsomot. Megmosom és egy tányérra szeletelem. Vágok rá fokhagymát, sózom és egy kis olíva olajjal meglocsolom. Kenyérrel eszem, amit én sütök. Az is egyszerű elemekből áll. Liszt, víz, só. Ennyi a reggeli. Evés közben nem olvasok újságot, nem nézem a telefonomat és nem kapcsolom be a rádiót. Üres, fehér fal bámul rám, ha egyedül eszem. Jó. Kell is, hogy ilyen egyszerű legyen, mert még nehéz a nyár. A napmeleg úgy nehezedik rám, mint egy vaskos tenyér. A többi meg… gazdaság, aktuálpolitika, fiú-lány olimpia egyszerűen agyonnyom. Egyre inkább magával hozza a letisztultság és átláthatóság vágyát.
Végül is erre vágyunk egész éven, nem? Bonyolult kapcsolatok és feladatok százait éljük meg kifacsart rongyként a nap végére, de közben tudjuk, lehet egyszerűbb is az élet. Ezt mondja a kezünkre tapadt kütyü is. A rendszerszemetet össze kell szedni, ki kell üríteni, hogy frissülhessen. Különben egy idő után használhatatlan lesz a felgyülemlett információtól. Ezt még egy gép is tudja. Csak az ember örök gyűjtögető, aki halmoz a pincétől a padlásig. Még a tető alatt is ott a régi sok helyen. Arra kerül az új. Hogy dupla védelem ez, vagy dupla teher, ki-ki döntse el maga. Az én meglátásom, de több milliárd ember tapasztalata is az, hogy nem létezhetünk úgy, hogy örökké csak belélegzünk.
Hogy mi lesz a virtuális rendszerszemét sorsa, nem tudom. Csak meseszerűen tudom elképzelni a felhőbe öltözött kukást, aki összetalicskázza a sokgigányi hulladékot, amit valahonnan előhívtunk, láthatóvá tettünk, majd megsemmisítünk. Nem tudom, hogy az internetnek van-e szeméttelepe, és hogy vannak-e potyalesők, akik feltúrják a nagy kupacokat, hátha van még benne némi használható. De még akár az is elképzelhető. Viszont mindez csakis akkor képzelhető el, ha az embernek annyira leegyszerűsödik az élete, hogy megengedhet magának ilyen agyament filozófiai eszmefuttatásokat. Van tere és ideje arra a luxusra, hogy gondolkodjon az ész nélkül rohanó világban.
Mert mi lendít tovább minket a bölcsesség útján, ha nem az egyszerűség ezen pillanatai? Azok a percek, amikor az ember gondolkodik, eltűnődik és valóban, ahogy a szó is kifejezi, eltűnik egy olyan úton, amit még nem ismer, de elindul annak felfedezésére. Hiszen végső soron ez az az út, amin találkozik a létét szegélyező kérdésekkel és tabukkal. A jó és a rossz fogalmával. Istennel. Bárcsak felvehetnénk ott a bölcsesség fonalát, ahol az elődeink kezéből kihullott! Bárcsak azzal a tapasztalattal és tudással születnének a gyerekeink, amiket mi szülők már átéltünk, így eleve elkerülhetnék a tévutakat. Ám úgy tűnik, ez nem lehetséges. Genetikailag nem átadható, vagy legalábbis nem úgy, ahogy szeretnénk. De mégis kapunk évezredek óta útmutatást.
Egy az Einstein életéről szóló film végén, melyben a készítők állítják, hogy minden mondat vagy szó, amit a színész elmond, Einstein sajátja, van egy megrendítő kijelentés és egy nekünk szánt üzenet. „Végül az emberiség sorsát teljességben erkölcsi fejlődése határozza majd meg.” Majd lezárásként: „Kedves utókor! Ha nem váltál igazságosabbá, békésebbé, és nem lettél értelmesebb, mint mi vagyunk, avagy voltunk, hát akkor az ördög vigyen el!”
Akinek van füle a hallásra, hallja meg! Akinek van szeme a látásra, lásson! És akinek van szíve, gondolkodjon! Egyszerűbben jobb!
