Szerintem kevés szebb érzés van annál, mint amikor egy szülő büszke a gyermekére. Jó nézni, amikor valakinek ragyog az arca, ahogy előveszi a telefonját, hogy megmutassa a gyereke képeit, vagy csak úgy mesél róla. Melyik szülő ne örülne annak, hogy látja kibontakozni azt a különlegességet, amit Isten a gyermekébe helyezett?
Az elmúlt hetekben József történetén keresztül próbáljuk megnevezni azokat az érzéseket, amelyek a mai ember életében is ugyanúgy jelen vannak. Ezek közül most a szülői büszkeségről szeretnék gondolkodni. József történetében nem maga a szülői büszkeség okozza a bajt. Jákobnak minden oka megvolt rá, hogy örüljön a fiának, hiszen olyan álmai voltak, olyan dolgokat látott meg, amelyeket mások nem érthettek még. Egy szülő szívét valóban jó érzéssel tölti el, amikor felismeri gyermeke tehetségét.
A történet mégis fájdalmas irányt vesz, mert a büszkeség nagyon könnyen összekeveredik az összehasonlítással. A színes köntös persze csak egy ruhadarab volt, de a testvérek számára sokkal többet jelentett ennél. Nap mint nap arra emlékeztette őket, hogy van valaki, akire az apjuk más szemmel néz. Valaki, akinek jobban örül, akivel szívesebben dicsekszik, akiben többet lát. És amikor egy családban ez megtörténik, a többiek óhatatlanul felteszik maguknak a kérdést: akkor én hol állok?
Azt hiszem, szinte minden családban akad egy bezzeg gyerek, akire konfliktushelyzetekben lehet hivatkozni. Én bezzeg gyerek voltam, akivel nem sok baj történt. Gyerekként ezt még nem tudtam megfogalmazni, csak azt éreztem, hogy valamiért nem lehet hibázni. Mindig jól kell teljesíteni, mert ha egyszer lejjebb kerülök, talán már nem lesz okuk büszkének lenni rám. Évekkel később értettem meg, hogy a bezzeg gyerek legalább akkora megfelelési kényszert hordoz magában, mint amekkora kisebbrendűséget a testvérei. Talán ezért akadok fenn néha olyan apróságokon is, amelyeket mások észre sem vesznek.
Például azon, hogy miért tapsoljuk meg a kisgyereket, amikor először sikerül a bilibe pisilnie? Ott ül boldogan, mert valamit jól csinált, mi örülünk vele, megtapsoljuk, megdicsérjük, majd néhány másodperccel később ugyanarra azt mondjuk: „Fúj!” Persze tudom, hogy nem erről szól a bilire szoktatás, mégis elgondolkodom rajta. Vajon milyen korán tanuljuk meg, hogy az elismerésünk mindig kapcsolódik valamihez? A szobatisztaságtól indul, hogy belénk rögzül annak gondolata, hogy örülnek nekünk, ha sikerül valami, és csalódnak, ha nem? Nem tudom, lehet.
De aztán felnövünk, és velünk együtt nőnek a feladatok is. Már nem a bili a tét, hanem a bizonyítvány, a sporteredmény, a diploma, a munkahely, a család vagy éppen az, hogy milyen kereszténynek látszunk. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy összekeverjük azt, amit teszünk, azzal, akik vagyunk. Aztán ezt a gondolkodást az istenkapcsolatunkba is átvisszük. Hányszor érezzük úgy, hogy még jobban meg kell térnünk, még többet kell imádkoznunk, még több jót kell tennünk, mert valahogy soha nem vagyunk egészen készen? Mindig marad még egy lépés, amit meg kell tenni és még egy szolgálat, amit el kell vállalni. Közben pedig észrevétlenül egymást is elkezdjük méregetni. Pedig a hit soha nem arról szólt, hogy ki jár előrébb. A Szentírás valóban megtérésre, engedelmességre és változásra hív, de ezek nem rangjelzések, hanem annak a kapcsolatnak a gyümölcsei, amelyben Isten már előbb megszólított bennünket.
Hiszem, hogy ezért olyan fontos, hogy a gyermekeink mit tanulnak meg rólunk és tőlünk. Csak akkor örülünk nekik, amikor sikeresek? Vagy, hogy már a puszta létük is öröm számunkra? Mert erre az alapra egészen más élet épül. Kevésbé lesz benne versengés, bizonyítási vágy és állandó megfelelési kényszer, inkább annak magabiztossága, hogy értékes vagyok akkor is, amikor éppen nem tudok semmit felmutatni.
Számomra reménykeltő, hogy Jézus fölött az Atya már akkor kimondta: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm”, amikor még nem tanított, nem tett csodát, és nem vitte véghez a megváltás művét. Mintha Isten ezzel azt mondaná: a szeretet és az elismerés nem jutalom, de kiindulási pontja minden továbbinak.