Ravasz László református püspök ezekkel a szavakkal köszönti Csók Istvánt 70. születésnapja alkalmából, az Ernst Múzeumban rendezett ünnepségen: „Vannak dolgok, amelyeket nagyon jól ismerünk mindaddig, amíg nem kell megmagyarázni. Mihelyt számot kell adni róla, mindjárt eltűnik a kezünkből, és kikutathatatlanná válik a lényük. Te is, kedves Csók István barátom, minden magyar embernek kedves, régi ismerőse vagy. És mégis, most amikor ez az ünnepi társaság ebben az ünnepi órában be akar számolni arról, hogy ki vagy minekünk, látjuk, hogy mindenek felett titok vagy, és titok is maradsz… Ecsetvonásod napsugarat vet és mosolyt arat, képeid kivilágosítják a hajlékokat, kiállításodról kijövő embereknek fényesebb az arcuk”.
A teljes felvételt érdemes meghallgatni, az alábbi linken: https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=1313
Csók István a magyar festészet legoptimistább művésze, aki az 1890 és 1920 közötti három évtized egyik legjelentősebb magyar festője volt, és akit a legtöbben az „Úrvacsora” című képe kapcsán ismernek.
De hogyan is keletkezett a méltán híres festmény? Hogyan vall róla maga Csók István, és milyen volt a fogadtatása Magyarországon?
Csók Istvánt – kis túlzással – nevezhetjük a „legreformátusabb” festőnek, hiszen reformátusként született 1865-ben Sáregresen, ahol be is jegyzik a helyi anyakönyvbe. Vida Lajos, a sáregresi református lelkipásztor rokoni körükhöz tartozott, ahogy Pesthy János kántortanító is. Lánytestvérei (apja első feleségétől származó gyermekei) közül Csók Mária a faddi református lelkész felesége lesz, Csók Júlia pedig az egresi tiszteletesé.
1945-ben, nyolcvanéves korában megírja Emlékezéseim című önéletrajzi írását, melyben részletesen beszámol jelentősebb műveinek keletkezéséről, illetve a párizsi és müncheni művészélet mindennapjairól.
A 24 éves Csók István 1889-ben húga esküvőjére érkezik haza Párizsból, ahol a szabadabb felfogású híres festészeti és szobrászati magániskola, a Julian Akadémia hallgatója. Szülőfalujában, Sáregresen részt vesz az új kenyérért való hálaadó istentiszteleten, s ez, mint utóbb kiderül, valóban sorsfordító jelentőségű számára. „Mit keressek én a templomban…?” – tette föl magában először a kérdést, majd így emlékszik vissza: „A kis templom belseje még mindig a régi volt. De nem, azóta orgonát állíttatott a karba egy jámbor hívő, alighanem az öreg Bognár István uram. A falak csak úgy fehérre meszelve, mint kis iskolás koromban. A leterített úrasztalán ugyanaz a naív, paraszthímzésű kendő, mikor még én vettem fel első ízben az Úrvacsoráját.”
A festő számára az úrvacsora közössége nem csak inspiráció volt művészi értelemben, hanem egyfajta lelki fordulatot is hozott. Rendkívül intenzív és váratlan lelki élményként írja le azt, ahogyan a kezdeti ellenkezés után egyszercsak azon kapja magát, hogy együtt énekel és imádkozik a gyülekezettel.
„Nem tudtam számot adni magamnak az érzésről, de azt már tudtam, mi lesz az, amivel igazán meg fogom hódítani a világot! Ami engem magamat is meghódított, az Úrvacsoraosztás.”
A korai fő műveihez hasonlóan Csók Münchenben festette meg az Úrvacsorát is, és még 1889 őszén elkészíti a vázlatokat Magyarországon. Fontos megemlíteni azt is, hogy noha a legtöbb modellt sikerült megtalálnia Németországban, a festmény főalakjára végül Sáregresen talált rá. A középpontban lévő fiatal, frissen konfirmált lány Érsek Örzsi, szülei szolgálója volt.
1890 telén be is mutatták a hazai közönségnek a festményt a Műcsarnokban, de itthon nem kapott nagy elismerést. Külföldön viszont sorra nyerte a díjakat. (A Párizsi Szalonban 1891-ben III. osztályú aranyérmet, 1894-ben az antwerpeni kiállításon első osztályú aranyérmet, az 1900. évi párizsi világkiállításon pedig I. osztályú aranyérmet nyert Eiffellel együtt, aki az Eiffel-torony megépítésével szintén I. helyen végzett.)
Kevesen tudják, hogy az Úrvacsora, vagy másik nevén Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre… párja az Őcsényi keresztelő című alkotás, amit 1902-ben festett a művész. Ez a kép csak témájában, és nem művészileg párja a korábbinak, hiszen itt elsősorban az öltözéken, a viseleten van a hangsúly. Ez a kép erőteljesen bemutatja a népi és vallásos hagyományok találkozását. Egyébként, maga Csók István nem sokra tartotta ezt a festményt, ezt írja róla: „Festett néprajz. A lelket eltakarta a sok selyemruha”.
A festő baráti kapcsolatban volt Ravasz László püspökkel, rendszeresen járt a Kálvin téri református templomba, ahol Ravasz prédikált, sőt, 1933-ban megfestette a püspök portréját.
Csók István nem szószéken, katedrán ábrázolja a püspököt, hanem visszafogott, békés testtartásban, ülve. A kép kiegyensúlyozottságot, bölcsességet sugall, amit csakis az tudott így megfesteni, aki maga is bensőséges kapcsolatot ápol a portré alanyával.
Csók Istvánt a „derűs élet festőjének” is nevezik, későbbi képeire ugyanis jellemzőek az élénk, harsány színek, a vidámság és életöröm. Egyébként ő maga is bohém művész volt, aki szerette a társasági életet, a mulatozást, kortársai megemlítik kifinomult humorérzékét. Szenvedélyesen szeretett festeni, ahogyan Németh Lajos művészettörténész írja róla: „úgy fest, mint ahogy a madár énekel”.
Folytatása következik.
források: Révész Emese, Csók István Kossuth Kiadó, 2014
Csók István, Emlékezéseim, Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2015
Czeizel Endre, A magyar festőművész-géniuszok sorsa, Galenus kiadó, 2009