– Vizualizáld, amit el akarsz érni és majd bevonzod! – Mondja az egyik konyhapszichológus. Mintha bizony az univerzum az én képzeletemen múlna, és nem is jöhetne olyan, amit én valaha ki nem gondoltam. Micsoda nagyképű gondolat ez, hogy majd az én vágyaimhoz igazodik a világ. Még csak nem is az amerikai álom hazugsága, hanem már mindenki saját individuális útjának a mítosza, az „Uralod, ha elengeded. Eléred, ha nem kergeted. Tied, ha már nem akarod, Megtalál, ha nem akarod” – Olvasom egy Indiával szoros kapcsolatot ápoló ismerősöm oldalán, mint ugyanannak az elképzelésnek az ellenkezője. El nem tudom mondani, hány sebből véreznek ezek a bölcsességek. Igen, talán egy párkeresést izzadság szaggal túl direkten folytató ismerősünknek lehet az utóbbi tanácsot adni, de mondjuk egy rákos betegnek mernénk-e jó szívvel ugyanezt az elengedős tanácsot adni? Vagy egy továbbtanulásért küzdő tanulónak, akinek még az utolsó jegyek sorsdöntőek lehetnek?
A megbirkózás sokkal hitelesebb szimbólumának érzem a labirintust. Van a kerengő, ami a letisztultságával tényleg mást sem tesz, mint szabad teret ad a gondolatoknak. A labirintus a kerengőhöz képest már mini zarándoklat mély és magas pontokkal. A pannonhalmi apátság arborétumában van egy labirintus. Nem az a féle, ami ördöglakatként várja áthatolhatatlan falakkal azt, hogy megoldják, inkább egy izgalmas, hívogató ösvény, ami mentén most épp valami vad kálaféle nő. Látja az ember a középpontot, nem titkos a cél, de(!) nem ő jelöli ki, még csak nem is választ a pár tetszőleges megérkezési lehetőség közül. Adott a cél. Az életünk célja kívülről meghatározott. Ha nem így volna, akkor az élettel magával elmúlik, kárba vész, értelmét veszti az út is, járjuk vagy szabályosan és értékekkel kövezve, akár csalásokkal és tévutakon. Hiábavalóság. Ez a labirintus kézzelfoghatóvá teszi a megérkezés reményét, amit mi hívő emberek a mennyhez, az Istennel való már közvetlen kapcsolódáshoz kötünk. Van-e alázatom elfogadni, hogy a célt nem én tűzöm ki? Nem takarja semmi, tudható, kijelentetett, még akkor is, ha olyan, amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem tud sejteni, nem hogy még vizualizálni… Ez az a fajta detektívregény, ahol az elején tudjuk, ki a tettes.
Már „csak” az út a kérdés, és kaland, a módszer, az indíték. Mert ez az út hol közelebb, hol távolabb visz a vágyott megérkezéshez. Amikor távolít, bizony megfogalmazódik, hogy miféle játékot űznek itt velünk? Kitart-e a reményünk akkor is, amikor látszólag rossz irányba haladnak a dolgok, vagy lelépünk az ösvényről? Eszembe jut József története: hány ponton halad a narratíva távolabb és távolabb attól, hogy egy hívő ember jó történetét olvassuk: árulás, kút mélye, rabszolgasor, börtön…Kirkegaard mondja, hogy utólag sok minden összeáll, csak az a baj, hogy az életet előrefelé kell élni. Mi már tudjuk, hogy jóra tervezte az Úr fordítani, de vajon ott és akkor ülve a börtönben, eladva, megcsúfolva megingunk-e, vagy kitart a remény, hogy az irány mindenképp a megérkezés felé visz? Eszembe jut a végtelen történet, amikor Atreyut a szfinx önmagával szembesíti, ami a legkeményebb próbája mind közül. A mélypontok, a látszólagos távolodás, az a tükör, amibe nem szeretünk belenézni. Amin mind inkompetensnek, sikertelennek, gyávának tűnünk, egy viccnek. És az egyetlen vicces az, hogy még ez is közelebb tud vinni a célhoz, ha kontextusban van. Keresztelő János mondja, hogy nekem kisebbé kell lennem és Krisztusnak nagyobbá válnia. Neki növekednie, nekem kisebbé válnom. Ez a Krisztusi fele nélkül csak szimpla önutálat, vagy depresszió. Ha nincs meg az elhatalmasodó másik fél, aki átveszi a teret, akkor szimpla hiábavalóság, elpazarolt élet, amit látunk. De ha kicsinyedéssel teret nyer az, aki a célt kitűzte, akkor egész más a helyzet.
Megváltás, megtérés, megkönnyebbülés, amikor a távolító ösvény hirtelen szögeket zár be, és már a mi szemünk, eszünk érzékeink szerint is a jó irányba vezet. Amikor Potifár egyre feljebb emeli Józsefet, vagy amikor a börtönből a fáraóhoz kerül, majd újra közösségbe a testvéreivel. De akkor is van még bőven kanyar, ív, kő és lépés. Nem egyszerű légvonalban sietős két pont közti egyenes. Aki csal, és átmegy a falon, na nem azért, mert úgy érzi, hogy Istennel még arra is kész, hanem mert türelmetlen, az ugyan ott áll a közepén, csak épp nem végezte a feladatát. Nem járta be a pályát, nem koptatta a követ, nem bizonytalanodott el, majd kapott új erőre, nem tapasztalt.
A labirintus talán abban az egyben fatalista, hogy nem ad választási lehetőségeket. Vagy legalábbis ebben nem volt kereszteződés. (De így gyakorolhattam az egyház által kitaposott út felé való alázatomat legalább.) Itt csak annyi szabadsága van az embernek, hogyan járja végig. Lépésenként imádkozva? Sietős lendülettel falva az utat, vagy késleltetve a megérkezést a befejezés gyászától előre félve? Néz-e fel a labirintus közepén álló fára, vagy mint én, csak visszatekintve csodálkozik rá, hogy jé ez ott volt végig?
Rövid ösvény, semmi extra. Mégis már mióta írok róla. Ennyi minden és még mennyi tud rajta történni. Aki nekem erre azt mondja, hogy elég elképzelnie a végét, hogy megkapjon mindent a labirintus élményből, vagy épp negligálnia kell ahhoz, hogy az övé lehessen a lemondás által, az pont megkíméli magát az úttól, ami hol sodor, hol csüggeszt, hol örömteli, hol nem, de végig értelmes és célra tart. Jövő vasárnap lesz a labirintusok világnapja. Ami egy az értelmetlen világnapok sorában, ha tartalommal meg nem telik valakinek. Csak el kell hozzá indulni.