Ha egy nő igazán szeret, kifordulhat a világ a sarkából, akkor is szeret. Minden logikusnak tűnő cselekedet ellenére adja magát még bombarobbanás idején is. Magába fogadja a férfit testileg-lelkileg, akkor is, ha börtönben van, akkor is, ha nagy a korkülönbség, esetleg beteg, de akkor is, ha kezdetben minden reménytelennek tűnik. Az élet szépségét remélve gyermeket szül, legyenek bár háborúk, gazdasági válság vagy méltatlan állapotok.
Ha egy nő igazán szeret, követi a férfit a sivatagba, a jég hátára, de akár egy apró kis panelszobába. A szerelmes nőt származási családjából meg lehet szöktetni, nevét „né”-ként felismerhetetlenségig megváltoztatni. Ha igazán szeret, nem csak hagyja, mindezt akarja. Akarja az egységet, a teljességet, azt az apró, közösen szöszmötölt semmiséget. Testének puha párnácskái ezzel a szeretettel gömbölyödtek, így védik, nevelik, majd ölelik az apró gyermeket.
A nő, ha szeret, küzd. Küzd a férfi szerelméért, figyelméért, az életet együtt beteljesítő házasságért. Nem ellene, de érte vívja sokszor külső és belső harcait. Ezért a szerető nő folyton változik, alakul. Ahol te százarcú boszorkányt kiáltasz, vasorrú bábát, vajákos bajkeverőt, ott egy ezerarcú nő pillant rád vissza, aki nem kiszolgál, de szíve utolsó dobbanásáig, ha kell, szolgál. Örömmel és odaadással figyel minden apróságra. „Legyen szalvéta és gyertya az asztalon! Virág!” Szeme tüzének pajkossága lesz a férfi testi-lelki hajtóereje, ha látja értelmét és célját együtt lenni. A nő, míg szeret, remél.
De biztosan láttál már üvegesre színezett tekintetű nőket, akik elindultak az érzelmi leválás útján. Kiknek sminkje inkább paraván, mintsem rivaldafény. Míg szájuk kényszeredett mosolyra emelkedik, szívük legtörékenyebb szobájában zokogva sírnak. Talán fizikálisan jelen vannak, de egyre szürkébbek. Dolgozik bennük a bűntudat, esetleg a gyerekek miatti önmarcangolás, a B oldal kilátásainak hiánya, de az óriási teherként cipelt adósság és mindezek tetejébe még a társadalmi konvenciók is.
Joggal kérdezheted, ha egy nő ennyire képes szeretni, hogyan jut el mégis az érzelmi leválásig, szótlanságig majd válásig? Fájón egyszerű néha a válasz. Magány. Férfiak és nők közös magánya ez. Már nincs jelen a kezdeti odaadás. Az üres tekintet követi az üres kéz, üres szavak és a kiüresedett hálószoba. Üres otthonok és üres templomok. Gyakori hiba, hogy a házasságkötésre sokan úgy tekintenek, mint befőttre. Örök életre konzervált boldogság és önfeledt öröm. De aki befőzött már, tudja, hogy még a hibátlan gyümölcs is oxidálódik az üvegben. Idővel elhalványul, bebarnul, minden más színben játszik, legyen bármennyire is zárt a rendszer. Ezek szerint nem érdemes bezárni a rendszert. Hagyni kell helyet az új élményeknek, más körülményeknek, addig ismeretlen hatásoknak is. A kapcsolat természete a mozgás, nem a merev határtartás. Ebből és ebben növekszik az élet.
Szívemnek oly kedves kép az, ahogy a Biblia Isten és az egyház kapcsolatáról ír. Isten a vőlegény és az egyház az ő menyasszonya. Gyönyörű szerelmi történet is lehetne. De látva az egyház küszködését, inkább javasolt a terápia, mint a házasság.
Emlékeztek, úgy kezdtem, ha egy nő igazán szeret… Folytassuk ezzel legközelebb! Milyen az a nő, az az egyház, aki igazán szeret?