Száraz ágai a letört fáknak,
Meddig csüngtök az élőn?
A kis csemete még virágba borul,
De az öregnek már nincs reménye.
Kérges lelke van, ami nem akar engedni,
Mert nem tudja,
Vajon ugyanolyan jó lesz máshol is
A rigófütty, mint otthon?
/A szerző saját verse./
Kinézek az ablakon. Minden zöld. Él. Tápláló fényt szív magába. A tavasz apró virágokat pöttyöz a tájra, néha egy-két elröppenő méhet és dongót is. Csend, békesség és nyugalom szűrődik be általa. Úgy tűnik, hangtalanul, mégis nagy erővel szorítja ki a rideg telet. Folyamatosan történik, létezik. Ebben vagyok.
Kimegyek és benézek az ablakon. Poharak, edények, szék és asztal. Csupa fehér fal. Nem él. Nem szorít ki semmit, hacsak engem nem a fényes melegbe, mert önmagban itt minden állandó és változatlan. Por lepi az ürességet. Érintetlen, fel nem használt valóság a létező nélkül. Felesleges, céltalan és értelmetlen.
Kimegyek a gyülekezetbe. Csupa élet vár. Levi izgul, amikor a labirintusos játékot játsszuk az elveszett báránnyal. Lili a táncversenyről beszél, Márk a felvételiről. Van, akit épp műtenek, mások pedig a veteményest fürkészve várják az áldást. Hétköznap, megélt életek, reménnyel teli elképzelések.
A gyülekezetből bemegyek a templomba. Hideg van. A levegő nehéz. Kevés a fény és üres a csend. A szószék felőli sarokban húzódó mély repedés mutatja, hogy amiben nincs vagy kevés az élet, bomlásnak indul. Gondolom, ez az általános mostanság. Ha igaz is, nem vigasztaló. Jó volna úgy igazán élni!
Eszembe jut Pál apostol szava, amikor azt mondja, testünk a Szentlélek temploma. Megnézem kívülről ezt a templomot. Cseppet sem trendi. Kicsit hasonló a másik templomhoz, nem a divat diktálja kinézetét. Ugyan néha szeretne azonosulni az aktuálissal, végül ráébred, nem az ő világa. Vannak rajta vágások, barázdák is. Hajdani fényéhez képest van, ami már megfakult benne. Működését biztosító szervei, végtagjai egyre többször jeleznek és kérdeznek: „Biztos kell ez neked? Mikor veszed már észre, hogy bajt iszol és fájdalmat eszel?” Egyre inkább számít ez a templom is.
Ha belépek a Lélek templomának belsejébe, feltűnik, mennyire kevés igaz barátja van. Visszhangoznak falai, pedig szívének csarnoka többet is elbírna. Elhasznált emlékek kupaca egy sötét sarokban. Színes vágyak jövőképei a másikban. Mindegyik illékony, akár a füst. A múlt már véget ért, a jövő még nem kezdődött el. A teljesség üregét is látom, ami mindent felemészt, ha magamat magamba zárom. Isten lelke nélkül nem jár át semmit az élet. Sem a testem, sem a természetet. Épített templomainkat sem. Várom, hogy jöjjön, de az eljövendő óra Isten idejében jelenében mindig most van. Ráérek. Vajon a kedves Olvasó is?
