Az elmúlt három nap a dunántúli reformátusok életében szokásos, de nem szokványos REND ideje volt. Kétévente már-már „rutinszerűen” összegyűlhetünk, és a résztvevők ízletes kavalkád-kínálatból választhatnak lelki és szellemi szájuk íze szerint. Belekóstolhatnak a komolyzene vagy a könnyűzene világába, az amatőr és a profi előadás hangulatába, előadást vagy fórumbeszélgetést hallgathatnak az emberek. Beszélgethetnek padon ülve vagy sétálva, vásárolhatnak emléktárgyat vagy finom falatokat, segítséget kérhetnek vagy kaphatnak. S itt álljunk is meg a felsorolásban!
Bizony sok segítő szív, száj, kéz, láb volt jelen a fesztivál megvalósítása érdekében. Egy-egy helyszínen többszáz, összességében több ezer ember hömpölygött Tata belvárosában, akiknek zavartalan feltöltődése és szórakozása megkívánta a háttérmunkát. Voltak, akik két éven át terveztek, szerveztek, javasoltak, felkértek és meghívtak, és voltak, akik a hajrában csatlakozva napokat töltöttek a stábban önkéntesen. Önként hordták a székeket oda-vissza, önként rendezték be a színpadot, önként ürítették a szemeteseket, önként vezették a helyi regisztrációt, önként cipelték a helyszínekre az ajándékcsomagokat, önként törölték a délelőtti záporok után a padokat és asztalokat, önként adták az ismeretüket és tudásukat át, még ha az csak egy helyismeretből fakadó útbaigazítás is volt csupán. Az ő segítségük kulcsfontosságú a REND megszervezésében, ahol nincs belépőjegy, tehát nincs napszámosok finanszírozására használható bevétel sem.
Nagyon becsültem a kék pólós sereget, akik nem látványoskodva, de láthatóan és tevékenyen jelen voltak nap-nap után a helyszíneken, cselekedtek a REND rendezett megvalósulásáért. Eszembe juttatták Fodor András költő, író, műfordító azon gondolatát, ami szülőfalujának templomfalán is olvasható: „…másokért szép önmagunknak élni…”.
Az önkéntes gyülekezeti tagok és családtagjaik, az önkéntes diákok és tanáraik nélkül nem menne. Egyik egyházmegyében sem ment volna eddig, és ezután sem fog menni. Egyházunk egyik erőforrása az önkéntes odaszánás. Áldott dolog, hogy az idei RENDen sem kellett bénultan szenvedni a „nincs emberem” érzéstől. S bár a REND végén ott állhattam a stáb tagjaival együtt, én nemcsak erről az oldalról éltem meg az idei RENDet, mert a gyülekezetem és művészeti iskolánk is ott volt. Így tehát résztvevői oldalról is tapasztalatot nyertem. Bárcsak még többet nyerhettem volna, mert őszintén szólva a rengeteg fényképes beszámolót olvasva igazán lenne kedvem egy stábnak tartott after-RENDhez, ahol végighallgathatjuk mi is a szájunk íze szerint kiválasztott előadásokat és koncerteket, ahol végig sétálhatjuk az imaösvényt és a kiállításokat, ahol komótosan kiválaszthatjuk a szuvenírt a református utcában…
Nem panasz, hiszen önként vállaltam pódiuminterjút, mesejáték betanítását a Miénk a színpadra, tudósítások írását a fesztivál három napjára. Az égvilágon senki nem kényszerített rá kívülről. Se az idén, se kétéve, se-se-se, mehetnénk vissza az időben. Hiszen amióta RENDre járok, sokakkal együtt mindig vállaltam valami pluszt az ügyért, amiért elfáradni jó. S tulajdonképpen mi is ez a fáradtság, – amit a ma kezdődő nyári táboroztatással majd kipihenek -, ahhoz képest, amit az alászálló Isten értünk vállalt? Semmiség. Ez csak fáradtság, még csak nem is belefáradás. Élni jó. És ez több, mint gyönyörű, ez megújító öröm!
