A jelenleg zajló REND (Református Egyházi Napok Dunántúl) mottója az „Élni jó!”
Első szavunk rutinosan, hát persze, igen. Élni jó! Hirtelen pillangók repkednek, színes lufik emelkednek, madarak adnak füttykoncertet, minden pezseg. Egyszer csak megváltozik a zene, és mint egy rossz kazettásmagnó, amiben a szalag nyúlni kezd, fals, disszonáns hang mutatja, hogy azért nem egészen.
Azután jönnek a kérdéseink, kinek, miért? Jönnek az ellenpéldák, amikor az élet nem habos torta.
Megjelenik előttem a gyógyíthatatlan beteg képe, aki könyörög, hogy vége lehessen, bíróságról bíróságra jár és perel. Előttem van az indiai illegális mezőgazdasági munkás, aki Olaszországban feketén dolgozik rabszolgaként, míg kezét, lábát nem csonkolja egy csomagoló gép, és a gazdái félholtan kilökik az útra, és hiába a mentőhelikopter és gyors műtét, meghal Rómában. Nem így tervezte Rómát. A felnőtteknek kiszolgáltatott gyermekek, akiknek nincsen hová menekülniük, csak tűrhetnek, hátha felnőnek és a maguk urai lesznek egyszer. Vagy egy kis közösség lakói, akik ki vannak szolgáltatva pár család agresszív viselkedésének és a hatóságok közönyének.
Az élni jó kifejezés egy személyes vallomás. Ha azt mondanám, hogy az élet jó, akkor állítanék valamit arról a rendszerről, amely összetett és megannyi folyamat zajlik benne. A folyamatokban éppen hol vagyunk, ahhoz képest tudjuk azt mondani, hogy élni jó. Ha számunkra kedvezőek a folyamatok, akkor jó élni. Ha nem, akkor nem tartjuk jónak. De az élet ettől függetlenül jó lesz, csak nem nekünk. Az élet az jó, mert Isten jónak teremtette.
Amikor ezt a bátor címet adták ezeknek a napoknak, akkor lehet, hogy bele sem gondoltak, mennyire kell mégis ez a feltevés, remény és előrelátás, ez a személyesség. Mert ez pont erről szól. Ki tudja, mit hagy maga mögött az, aki ideérkezik. Beteg családtagot, gyászt, friss újszülöttet, műtét szükségességének a hírét, vihartól vert gyümölcsöst, kiszikkadt veteményt, alkoholista családtagot, megroggyant személyiséget, lehalkult hitet.
Sem látogató, sem előadó nem kivételezett. Mindenki hagyott hátra valamit, hogy ebben a pár órában, napban, találkozásban, élményben, személyességben, a közösségben használt mondat, személyes mondattá váljon. Élni jó. Nagyon vártuk.
Ma reggel, egy csatakos éjszaka után, hajnalban hallgattam a madarak énekét. A friss kávé illatával, a madarak dalaival egy pillanat adatott, ahol minden jó, élni jó. Ha csak ennyi is, de jó: „hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét.” Ez a legszemélyesebb dolog, ami elmondható, hogy fogják az ember kezét. A REND mottója pedig ezt jelenti, hogy bárhonnan jöttél, itt fogják az ember kezét.
Erdélyi József: Reggel
Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyölt a fán.
Sárga rigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó;
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.
Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át,
fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.
Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt;
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb, de halni jobb,
s én mosolygok és meghalok.
