Viktor Frankl ír erről Az élet értelméről című könyvében. A mondat mögött ott van egy egész emberöltőnyi tapasztalat. Egy zsidó orvos, aki megjárta a koncentrációs táborokat, és aki mindazok után, amit átélt és látott, mégis feltette a kérdést: van-e még értelme az életnek? Sokunknak egy tragédia közepén válik ez a kérdés a legfontosabbá.
A holokauszt árnyéka megnyúlt ugyan, de nem tűnt el a horizonton. Nem is tűnhet el! Amíg világ a világ, egyetlen társadalom sem engedheti meg magának, hogy polgárait, egy másik nemzet tagjait vagy másképpen gondolkodó embereket megfosszon emberi méltóságuktól. A történelem újra és újra megmutatja, milyen könnyű elindulni ezen az úton, és milyen rettenetes messzire lehet rajta jutni.
Gyerekkoromban én is álltam kenyérért sorban. Ma viszont szinte el is felejtettük, hogy volt idő, amikor nem jutott mindenkinek annyi élelem, amennyire szüksége lett volna. Mégis tudom, hogy nekem már akkor is sokkal könnyebb volt, mint azoknak, akik a háborút élték át. Amikor Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvét olvastam, megdöbbentett egy történet: egy csupor tejért szexuális szolgáltatást kellett nyújtani. Micsoda kifacsart idők voltak ezek! Amikor egy csupor tej ára már nem pénzben, hanem az emberi testben és méltóságban mérhető, még koncentráltabbá válnak az olyan kifejezések, mint ember, megértés, szeretet.
És közben arra gondolok, milyen világban élünk most. Mintha fékevesztett étvággyal gondolnánk önnön jóllakásunkra, miközben már rég túlcsordulunk a saját bőrünk körvonalain. Egyre több kell. Nagyobb jövedelem, magasabb beosztás, újabb kütyü, több élvezet, több minden abból, amiről elhisszük, hogy majd elégedettebbé és boldogabbá tesz bennünket. Ady már 1904-ben a „disznófejű nagyúrral” hadakozott. Versében ott feszül az emberi méltóság és az egzisztenciális kiszolgáltatottság különös kötéltánca. És amikor a nemrég bemutatott Polgárháború című filmet nézem, ugyanez a kérdés köszön vissza egy másik történetben: mire képes az ember, amikor elszabadul benne az étvágy, a hatalomvágy, a pusztítás ösztöne?
Ha Frankl mondata azt jelenti, hogy előbb a gyomrot kell megtölteni, és csak utána következhet a morál, akkor nagy bajban vagyunk. Mert soha nem érünk a végére. Mindig lehet még több. Az egyén gerjesztett szükségletei pedig lassan olyan világot építenek körénk, amelyben a morálnak már alig marad helye.
Én mégis szeretném azt hinni, hogy ez a két szó egymás mellett is megfér: gyomor és morál. Hogy a hit, az emberség és az erkölcs nem a jóllakottság után következik. Nem akkor kezdődik, amikor már mindenünk megvan. Nem egy piramis csúcsára helyezett apró dísz, amely csak akkor kerülhet fel, ha az alapokat már tökéletesen felépítettük. Szeretném hinni, hogy lehet Istent és az emberi méltóságot választani akkor is, amikor éhesek vagyunk. Sőt, akkor leginkább! Amikor egy kiló kenyérre várunk. Amikor a következő havi fizetésünket számoljuk vagy kölcsön kell kérnünk, mert a törlesztőrészlet felemésztette a jövedelmünket.
Nincs olyan, hogy majd ha könnyebb lesz…Az élet nem lesz könnyebb. Amíg akaratos ember él a világon, a szenvedés valamilyen formában mindig jelen lesz. Mindig lesz hiány, veszteség, kiszolgáltatottság és félelem. És ezzel együtt mégis lehet elég a kevesebb. Éppen ez a szabadság egyik legmélyebb formája: amikor az ember ember marad akkor is, amikor éhes. Mindig itt az idő, a mi korunkban is, hogy a gyomor és a morál ne egymás után következzenek. Egymás mellett kell megtanulnunk élni velük, hogy mi, Isten teremtette emberek békességben élhessünk.