Nem voltam ügynök. Azt már nem tudjuk meg, hogy ez érdem vagy jellem kérdése-e, mert zsenge ifjúságomból adódóan nem próbált meg az a rendszer.
Sokakat azonban igen. Voltak, akik megálltak, voltak, akiket eldöntöttek és voltak, akik maguktól dőltek el.
Nagyapám jóbarátját nem tudták eldönteni. Pedig lánccal verve próbálkoztak, mondjon rosszat a papról, nagyapámról, a falu lelkészéről. Nem mondott. Aztán mehetett dolgozni a távoli akkumulátorgyárba. Hátha ott kimarja a sav a tartását. De kitolt velük, túlélte. Én pedig egy nagyon jókedélyű, vidám és vicces bácsit ismerhettem meg benne.
Mondják, akkor azért kicsit elborult, amikor azon jelentgetős idők után az egyik láncos verőember felvetette, tarthatnák együtt is a házassági évfordulójukat… Nem tartották.
Beszélhettem olyanokkal, akiket akár piszlicsáré ügyek miatt is vegzáltak, elzártak és tettek partvonalra. Fájt nekik látni azt a rendszerváltás után, hogy azok, akik besúgták őket, akik életük megrontói voltak, kiemelt nyugdíjjal, nem ritkán közmegbecsülés közepette élték le éveiket.
De a csalódás akkor is fáj, ha nem is tett az illető ellenünk rosszat. Ilyenre is van példa baráti körön belül. Egy fiatal közösség a hatvanas-hetvenes évekből. Akkor azt hitték, egyet gondolnak a világról. Később kiderült az egyikőjükről, aki amúgy addigra már neves személyiség lett, hogy „hazafias”, tehát önként(?) vállalt ügynök volt.
Tudunk olyanról is, aki bevallotta, nem tehetett mást. Voltak rábízottak, akikért felelősséggel tartozott. (Ó, milyen letaglózóan mutatja ezt be Fábri Zoltán „Az ötödik pecsét” című filmje. Tévedés ne essék, nem csak egy diktatúra, hanem a diktatúra tükre ez.)
Bár már halványabban, de még mindig él a történelmi igazságtétel iránti vágy. A most kinyitott akták iránti érdeklődés ezt (is) bizonyítja. Milyen jó lett volna nem izomból, politikai porhintés céljával, hanem méltósággal az áldozatok iránt, a megbékélés igazságával, a békesség lelkével, tisztességesen, értőn és érzőn megcsinálni!
Ne legyen kétségünk. Mindannyian érintettek vagyunk. Nem csak a családi érintettségek okán ki így, ki úgy. Nem csak az elidegeníthetetlen történelmi folytonosság okán. Hanem mert ezek az akták rólunk is szólnak. Arról a mindenkor érvényes, a jóra szánt, a Teremtőjétől eltávolodott, óvó kezei közül kibúvó lelkületünkről, amelyet a gonosz minduntalan megpróbál. Néha megállunk, de rendszerint eldöntenek és gyakran magunktól dőlünk el. Ezért is lehetett volna mindenki számára a szembenézés lehetősége az „ügynökügy”. Azzal viszont, hogy komolytalanná tették, hogy összemosták a megfigyelőt és megfigyeltet, hogy sokan viccet csinálnak belőle, ócsítják és jelentéktelenítik, ismét elszalasztották a szembenézés, az igazságtétel lehetőségét, meggyalázzák az áldozatok megpróbáltatásait, igazságait.
A valódi, egyetlen igazságtétel azonban mindörökre megmarad. Az, hogy olyan Istenünk van, aki élő Igazságát adta nekünk, Jézus Krisztust, akiben megkapaszkodhatunk, ha dőlnénk, aki felsegít és megvigasztal, ha eldöntöttek, aki megbocsát, ha hozzá fordulunk, amikor másokat elgáncsoltunk.