Elvégeztetett?

A múlt hétvégén tartotta meg tavaszi konferenciáját a Dunántúli Református Lelkészegyesület a balatonfüredi Siloám Missziói Otthonban. Kint hideg szél tombolt, a Balaton viharos hullámait is inkább csak messziről csodáltuk, sétára nem volt kedv, de igazán idő sem.
Sok meghívott vendégünk volt – és azért nem írtam előadót, mert nem volt előadás. Beszélgettünk. Vasárnap estére fórumbeszélgetésre hívtuk el a kerületünkben jelenleg szolgáló összes esperest, hétfő délelőttre pedig leköszönő püspökünket.
Valójában itt mindenki leköszön a mandátumáról, hiszen egyházunk törvényei szerint hat évente teljes tisztújítás történik. Aztán lesz, aki újra indul, folytatja a munkát, van, aki már nem. De a folytatás most nem volt annyira hangsúlyos, hacsak nem a jövőben is megfontolásra érdemes tapasztalatok levonása miatt. Szóval nem volt kampány.
A kezdő áhítat megadta az alaphangot, Jézus Krisztus kereszten elhangzott utolsó szava volt az alapige, ez hívott minket már a nagyhét bűnbánati elcsendesedésébe, de Brunner Vilmos lelkésztestvérünk nekünk is feltette a kérdést: mi pásztorok, akár bármilyen egyházi tisztséget viselők, ki tudjuk-e mondani valaha és egyáltalán, hogy „elvégeztem”.
A fórumbeszélgetés azért nem volt annyira komor és nyomasztó. Az egyházmegyék vezetői beszéltek megélt nehézségekről, de szép emlékekről is, hálával emlegettek segítőket és sóhajtozva problémás helyzeteket és embereket. Értettük. Néha sóhajtoztunk mi is, néha nevettünk. A saját egyházunk valóságáról beszélgettünk, amelyet mind ismerünk, a kerületünkről, amely a lelki otthonunk.
A legnagyobb értéke ennek a találkozásnak most talán az volt, hogy behívott, beölelt minket egy olyan közös térbe – lelkileg és szellemileg is – amelyben nem a sokszor ránk jellemző kesergés ment, hanem őszinte szembenézés, látlelet. Látás, amivel már lehet mit kezdeni, látja az egyházmegyék különböző jellegzetességeit, a konkrétan megoldandó dolgokat, de tud reménységgel látni erősödést, előrelépéseket, kinyíló lehetőségeket is.
Én hálás vagyok a derűért, melyet alaphangként megkaptunk – minden szomorú eset, példa ellenére. A bizakodó hitért, amivel mindenki meg tudott szólalni. A teljesen egybehangzó bizonyságért a végén, hogy – minden intézményi jellege ellenére, mely szervezést, igazgatást, beruházást, fenntartást igényel – az egyházunkat elsősorban hisszük!
Intézményrendszerünkre nézve is akkor lehet csak megoldás bármiben, ha a Krisztus-testben tudunk gondolkodni, mert amire leginkább szükségünk van, ami egyedül hordozhatja a jövőt ebben a jelen világban, az az ébredés, az erős lelkiség, a Krisztus-központúság.
Ő tényleg elvégezte a mi megváltásunkat, Isten Bárányának áldozata teljes. Hogy mi mit tudunk még végezni vagy elvégezni, az feladat, felelősség és igenis nagyon kemény munka – de hálaáldozat és kegyelem, nem más.