Lukács-Tönkő Levente: „A LELKÉSZ, AKI ELVESZÍTETTE AZ ÖRÖMÉT” írására reflexió
(Az eredeti írás a legvégén olvasható)
Mostanában szeretettel olvasom Levente írásait. Őszinték. Van ez a szójáték, hogy „őszintén és az ő szintjén.” Leventének van szintje. Némi sarkított iróniával mondom, hogy mi lelkészek már csak olyan állatfaj vagyunk, hogy ha kolléga ír és jól, akkor irigykedünk. De amikor jól ír, jóról, fontosról, akkor bevonódunk annak a hatáskörébe.
Mert valóban nagy gond, ha elveszett az öröm a munkában, a hitben, az életben. Ha végigveszem a környezetemben, ismerősi körömben, akkor sajnos ezt tapasztalom. Hozzáteszem, hogy nem csak a lelkészeknél. Emberek, akikkel valaha együtt tűzön-vízen, tökön-paszulyon át. Kis falvakban, kis szolgálatokban, táborokban, beszélgetve, imádkozva, lelkesedve. Esténként egy pohár bor, vagy sör mellett gitározva, énekelve, viccelődve, kigúnyolva a minket érő nehézségeket, problémákat. Erdélybe járva aCeaușescu időben, csempészve Bibliát, gyógyszert, orgona alkatrészeket, élelmet, kávét, csokit, mindent, amit lehetett. Amikor úgy indultunk, hogy nem tudtuk mi fog történni. Jó, nagy tragédiákra nem számítottunk, de megalázásra, visszafordításra, sikertelen útra igen.
Cseh Tamás és Bereményi Géza már megénekelték a „Hányan kipusztultak” című dalban.
Te is tudod, hogy az évek során közülünk
Hányan kipusztultak,
s nem a legrosszabbak,
de cseréppel borított tetőink felett
mégis felkelt a nap.
Hányan is elmentek,
s nem épp a jöttmentek,
de cseréppel borított tetőink felett
a felhők jönnek mennek.
Valóban közülünk hányan elmentek. Hányan veszítették el a biológiai életüket, a szellemiségüket, az életkedvüket. Mondhatjuk a pszichológia által megnevezett fogalmakkal is, hogy burnout, kiégés, depresszió. Családokat láttam tönkremenni. Ahogy ez kinéz, ennek nincs vége. Házaspárok válnak, gyermekek sérülnek.
Ha tükörbe nézek, sajnos látom a hajlamot. Tehát nem derült az ég. De nem mondom, mert amúgy sincs kinek.
„Maradunk élve, valamit mondunk,
Mi okunk van rá, aki megáll
Homokos, vizes síkon, az tudja:
Tovább kell menni, szétnézni kár,” /részlet Kispál és a borz Zár az égbolt/
Az öröm elvesztése nem az első szeretet elvesztését jelenti? „De az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.” (Jelenések könyve 2,4) Vagy másképpen fordítva elhagytad az első szeretetet. Szívesen összehasonlítanám ezt az úri ima megfelelő sorával. „Bocsásd meg a mi vétkeinket.” Engedd el a tartozást, a bűnt. Itt is ugyanaz a szó szerepel, amit ehagyásnak, elengedésnek, elbocsátásnak fordíthatunk. Remélem nem beleerőltetés, de azt jelenti, hogy mi is tehetünk valamit.
Az elvesztett öröm, az elveszett lelkesedés, elveszett első szeretet, az nem csak passzív módon elveszett. Nem dimenzionálom túl a magunk lelki, szellemi erejét, és ezzel a dolgokra való hatásunkat. De azt bizonyosan gondolom, hogy nem csupán elvesztettük, hanem némi szerepünk van benne. Elhagytuk. Hol és mikor, azt nem tudom.
Azt gondolom, hogy ez bekövetkezik menetrendszerűen. Nem azért, mert nem csináljuk jól, vagy mert gonoszak lennénk. A kérdés számomra inkább az, hogy mikor, milyen körülmények között, mennyi időre. A következő kérdés a hogyan tovább, a mi a megoldás, a mit csináljunk. Bevallom nem igazán van válaszom. Az első szeretet, az a proto agapé. Tudom, hogy nem így van írva, de így jobban hangzik. Prototípus, mondjuk az első mintára. Az agapé meg az isteni áldozatkészség szeretete. Szeretlek csak úgy, mert vagy, itt vagy. Nincs és nem is kell magyarázat hozzá.
Azt akarom végül kinyögni, hogy az elveszett öröm az lehet, hogy az elhagyott proto szeretet, azaz Jézus Krisztus mindenek ellenére való szeretete, amellyel szeretett. Az első igazi szeretet. Vajon tudnánk még egyszer úgy szeretni, ahogyan Sámson a Dágon templomában: vakon, megalázva, utolsó erejével megragadva a tartó oszlopokat és magára rántotta az egész épületet. Azt nem mondom, hogy tudnánk-e úgy szeretni, ahogy Jézus, aki az életét adta a kereszten, mert nem akarok nagy szavakat használni, ismerve a magam kis méricskéléseit és bizonytalanságait. Tudnánk-e úgy szeretni, hogy nem néznénk az árát, mert akkor az örömünk is visszatérne. Ebben egészen biztos vagyok.
Lukács-Tönkő Levente: A LELKÉSZ, AKI ELVESZÍTETTE AZ ÖRÖMÉT
Nem a hitet. Nem a szolgálatot. Csak az örömöt.
A legtöbb ember azt gondolja, hogy a lelkipásztori válság akkor kezdődik, amikor valaki elveszíti a hitét. Pedig sokszor nem így történik. A lelkész továbbra is hisz. Továbbra is prédikál, imádkozik, temet, keresztel, látogat és végzi a szolgálatát. Kívülről nézve talán semmi sem változott. Csak valami csendben eltűnt közben.
Az öröm.
Nem egyik napról a másikra. Lassan. Szinte észrevétlenül.
A pozitív pszichológia és a kiégéskutatás régóta ismeri ezt a jelenséget. A kiégés nem mindig a teljes összeomlással kezdődik. Sokszor azzal, hogy az ember egyre ritkábban él át örömöt abban, amit korábban szeretett. Amit valaha elhívásként élt meg, az lassan kötelességgé válik. Amit korábban ajándéknak érzett, az teherré lesz.
A szolgálat marad. A lelkesedés fogy el.
És talán ez az egyik legveszélyesebb állapot. Mert a hit elvesztését az ember hamar észrevenné. Az öröm elvesztését azonban sokáig lehet takargatni. Lehet mosolyogni. Lehet szolgálni. Lehet megfelelni az elvárásoknak. Csak közben belül egyre üresebb lesz minden.
A Biblia is ismeri ezt az állapotot. Dávid nem azt kéri Istentől, hogy adja vissza a hitét. Azt mondja: „Add vissza nekem a szabadításod örömét!” Mert tudta, hogy a hit és az öröm nem ugyanaz.
Lehet valaki hívő úgy is, hogy közben elfáradt. Lehet valaki hűséges úgy is, hogy közben kiüresedett. Lehet valaki szolgálatban úgy is, hogy már régóta nem örül annak, amit csinál.
És talán éppen ezért olyan fontos erről beszélni.
Mert az öröm elvesztése nem feltétlenül a hitetlenség jele. Sokszor egyszerűen annak a jele, hogy az ember túl régóta hordoz többet, mint amennyit egyedül elbír. Túl sokáig adott úgy, hogy közben nem töltődött. Túl sokáig vigasztalt úgy, hogy közben ő maga nem kapott vigasztalást. Túl sokáig figyelt másokra úgy, hogy közben senki sem kérdezte meg tőle:
„És te, hogy vagy?”
A lelkészi szolgálat nemcsak hitet igényel, hanem örömöt is. Mert a hit megtartja az embert, de az öröm ad erőt az úthoz.
És talán több lelkipásztor él közöttünk, mint gondolnánk, aki nem a hitét veszítette el. Nem a szolgálatát. Csak az örömét.
És néha éppen ez az a veszteség, amelyről a legnehezebb beszélni.