Vannak az életben fordulópontok, amelyek visszatekintésre sarkallnak. A mindennapokban lényeges, fontos dolgok mellett rohanunk el – megvan ezeknek a kiemelt pillanatoknak a hasznossága. Hasznossága mellett mind a fordulópontoknak, mind az ennek nyomán megjelenő értékelőknek van szubjektuma, egyénisége is.
Egyrészről örömteli, hogy református közösségünkben van erre késztetés, mármint az értékelő visszatekintésre. Miként most, amikor bűnvallásra és bűnbánatra hívnak. A keresztyén ember számára ezek az Istennel való élő kapcsolat rendszeres gyakorlatai, egyéni és közösségi szinten is, ami háttérbe tud szorulni oly sok egyéb fontosabbnak tűnő dolgunk között, ezért az intés javunkra szolgálhat.
Másrészt az igényt élesztő fordulópont egyénisége, mármint a politikai váltáshoz igazodó önreflexió, terheltté teszi a szándékot. A világi térben a győztesek (nem erkölcsi, hanem hatalmi) privilégiuma, hogy az igazságot és a bűnt meghatározzák, és teszik is ezt most. A belülről érkező, mostanra időzített felhívás ezt a gyakorlatot tolná rá számonkérően egyházunkra, arra is utalva, hogy egyházunk kiszolgált és nem szolgált. Pedig, ha van is esendőségünk, van hiányosságunk, van miben javulnunk (mindig van) az Ige szólt és szól az egyházban/ból, amelyben felhangzik a prófétai szó is valamint a rábízottakat, rászorulókat, elesetteket segíti, számos helyen ott van szolgálatával, és jelentősen kiveszi részét a társadalmi feladatokból.
Nem a maga tökéletlenségével, hanem a tökéletes Úrral dicsekvő református egyházként nincs okunk fejlehajtva szégyenkezni.
A visszatekintés, az Isten előtti megállás, az Evangélium tükrében történő szembenézés örök lényegi feladat. A kritikai hangok is ezért lehetnek fontosak, a tükörre irányítják a figyelmet. De ha ezek a vélt vagy valós sérelmekből fakadó belülről jövő hangok egybecsengenek a kívülről jövő, egyáltalán nem leplezetten ellenséges, visszavonulásra kényszerítő hangokkal, akkor terheltté lesznek és elviszik a figyelmet a valós kérdésekről.
Arról például, hogy a bővölködés időszaka hamis nosztalgia vagy a ránkerőszakolt kisemmizés korának kiböjtölt jussa?
A megújulás alkalmazkodás a kor követelményeihez vagy célirányos hatékonyság?
Ebben az eufórikusan tobzódó, hitevesztett világban az egyetlen boldogító, üdvözítő igazságot hogyan tudjuk hitelesen közvetíteni? Lehet-e a szekularizált világban összemaszatolt kifejezéseinket (szabadság, öröm, hit, remény, kegyelem…) visszavenni?
A szelídlelkűség egy durva világban konfrontáció-mentességet jelent vagy szelíd határozottságot?
Elég-e a Krisztussal való közösség élményét felmutatni ott, ahol minden erőforrás egy ettől nagyon messze lévő élményre csalogat…
És mindenekelőtt az, hogy tudunk-e egymásért, a gyülekezeteinkért, egyházunkért, Krisztus ügyéért kiállni, felelősséget vállalni, a terheket megosztani, felvállalni.
És mennyi kérdés még, amelyek nemcsak most, hanem mindig aktuálisak, és amelyekre ha nem mi, akkor a folytonosságot megszakító, a múlttól elválasztó, bulihangulatú újkori eszme-szerűség adja majd meg a választ helyettünk. Van már rá külső akarat és példa is.