Sokszor találkozom azzal a kommentek között, hogy valaki csak azért kattintott a komment szekcióra, hogy mások hozzászólásait olvassa és szórakozzon kicsit. Egy érdekesebb vagy éppen indulatosabb beszélgetésbe beleolvas, és úgy érzi, hogy ehhez már nem szeretne hozzátenni semmit, mégis marad, mert jó egy kicsit kukkolni, vagy más nyomorán csámcsogni. Kíváncsi, hogy mások mit gondolnak, ki hogyan látja a helyzetet, ki melyik oldalon áll, és végül ki mellett köt ki a többség, és mindeközben neki nem kell semmiért felelősséget vállalni.
Az egyház sem mentes ettől a magatartástól a közeledő tisztújítás kapcsán, de még az azt megelőző időkben sem. Püspököt, esperest, főgondnokot választunk hamarosan, és természetesen ilyenkor megjelennek a különböző elképzelések, szimpátiák, kegyességi irányzatok és azok a mondatok is, amelyekből gyorsan ki lehet következtetni, ki kit látna szívesen egy-egy tisztségben.
Olvasom a hozzászólásokat, a latolgatásokat, és közben eszembe jut ez a mondat: „én csak olvasni jöttem ide”. Aztán egy másik mondat is eszembe jut. Én hinni jöttem ide! Tudom, elsőre ez meglehetősen általánosan hangzik. Hinni jöttem, de hová? Egy közösségbe, amelynek története van, intézményei és tisztségei. Egy sor egészen konkrét törvény és értékes hagyomány keretezi, de persze vannak vitái is. Ezzel együtt, a Magyarországi Református Egyházba jöttem hinni.
És erről van egy nagyon szép válaszunk a Heidelbergi Kátéban. Amikor arról kérdez a káté, mit hiszünk az anyaszentegyházról, nem egy ideális közösség képét rajzolja elénk, ahol mindenki egyformán gondolkodik, minden döntés jó, minden vezető bölcs, és soha semmi nem csúszik félre. Arról beszél, hogy Isten gyűjti, oltalmazza és megtartja az egyházat.
Ez nekem azért fontos, mert az egyházban élve újra és újra szembesülünk azzal, hogy emberek vagyunk. Ebből pedig következik egy sor olyan dolog, amit jó volna kihagyni az egyházi életből, csak éppen nem lehet. Vannak érdekek, különböző motivációk, rosszul megválasztott mondatok, elhibázott döntések, félresikerült stratégiák, sérülések és olyan események is, amelyeket szívesebben tennénk egy eldugott fiókba, mint egy vitrinbe. Ettől még egyház maradunk. Sőt, éppen ez is mutatja, hogy egyházként nem valami hibátlan emberi közösségben élünk. Ha minden emberi gyengeséget ki kellene zárnunk ahhoz, hogy Isten egyháza lehessünk, akkor nagyon gyorsan elfogynánk. Az emberi természetet ismerve nem sokan maradnánk.
Éppen ezért nekem a tisztújítás idején újra fel kell tennem a kérdést: miért vagyok ebben az egészben? Mert fontos, hogy kit választunk? Fontos, hogy milyen ember lesz püspök, esperes, főgondnok, egyházi és világi képviselő. Fontos a hitük, a szolgálatuk, a személyiségük, a döntéseikhez való viszonyuk, az, ahogyan emberekkel bánnak, és az is, hogy milyen jövőt látnak maguk előtt az egyház számára. Ezekről érdemes beszélni, kérdezni, gondolkodni és felelősen dönteni.
Közben azonban könnyű megfeledkezni arról, hogy mi magunk miért vagyunk itt. Mert nagyon hamar eljutunk oda, hogy már nem azt figyeljük, hogyan szolgálhatnánk Krisztust, hanem azt, ki kit követ, ki kinek a véleményét osztja, ki melyik kegyességi körhöz tartozik, ki kit támogat, kit követ a közösségi médiában, ki kit követ vissza, ki kit figyel, és lassan már az is egyfajta állásfoglalássá válik, hogy valaki kinek a posztját lájkolja. Ez nagyon emberi dolog. Pontosan ezért érdemes időnként megállni.
Miért vagyok én itt? Ha azért, hogy egy bizonyos csoport győzzön, akkor ennek megfelelően fogok gondolkodni. Ha azért, hogy a saját igazamat bizonyítsam, akkor minden mondatban a hibát fogom keresni. Ha megszokásból vagy kényszerből maradok, az is meghatározza, hogyan nézek az egyházra.
Én viszont hinni jöttem ide.
Ez nem azt jelenti, hogy mindent rendben találok, amit az egyházban látok. A hit nem kapcsolja ki a józan gondolkodást, a kérdéseket és a felelősséget. Éppen ellenkezőleg! Felelőssé tesz azért, hogy hogyan beszélek, hogyan választok, hogyan ítélek meg másokat, és hogyan viselem el azt, amikor valaki mást gondol, mint én. Mert végül mégiscsak az a kérdés, hogy kihez tartozom. És ha erre az a válaszom, hogy Krisztushoz, akkor ez a válasz a tisztújítás idején is irányt ad.
Nem biztos, hogy minden kérdésre ugyanazt a választ fogjuk adni. Nem is kell. De jó volna úgy vitatkozni, úgy mérlegelni és úgy választani, hogy közben eszünkbe jusson, ugyanabba az egyházba tartozunk. Én pedig ebbe az egyházba hinni jöttem, és oda szeretnék eljutni, amerre a Heidelbergi Káté is vezet: hogy szívem szerinti készséggel és hajlandósággal ezentúl Istennek éljek.
Ezért jöttem ide, az egyházba. Hinni Istenben, követni Jézust, és az ő tanításai szerint élni.