Azt hiszem, Rick Warrennek tulajdonítják ezt a mondatot: „Ne azt kérd Istentől, hogy áldja meg a terveidet, hanem hogy mutassa meg az Ő terveit, mert azok már áldottak.”
Egyszer ez nagyon megtetszett. Olyan pengeéles, olyan igaznak hangzik. Sokáig etalonnak vettem: kérd meg Istent, hogy mutassa meg! Aztán rájöttem, hogy Ő nem fogja megmutatni a terveit úgy, ahogyan azt én elsőre gondoltam. Nem fogja azt mondani, hogy holnap, amikor majd felhív xy, akkor menj el arra az állásinterjúra, ami neked magadtól eszedbe se jutott. Nem így volt. Hanem felhívott, én azt gondoltam: jó, miért ne. Aztán megkérdeztem magamban: ez tőled van, Uram? – és nem mondott semmit. Én meg arra gondoltam: oké, majd kiderül.
Most itt állunk megint egy új év elején. Én személy szerint tele vagyok tervekkel, és nyilván tudom, hogy Isten tervez, ember végez, azt is tudom, hogy az Ő akarata a legjobb a számomra és ezekben teljes is a bizalmam, de nem mondom azt, hogy Uram, meg kell csinálnom ezt és azt, szükségem van erre és arra, jó lenne változtatni ezen meg azon, de ezek csak az én terveim, ezért nem is kérem, hogy áldd meg őket. És azt se mondom, hogy akkor most inkább leülök ide szépen, nem mozdulok, nem döntök, csak várok, amíg majd megmutatod a Te terveidet, és ha egyszer majd tisztán látom és értem őket, akkor végigmegyek rajtuk, mint az ugróiskolán. Nem mondom ezt, mert gyanítom, hogy egész évben csak ott ülnék, és év végén nehezen tudnám magammal elhitetni, hogy hja, hát nyilván ez volt az Ő terve: hogy ott üljek és várjak.
Szóval inkább elindulok. Nem látok valami messzire. Olyan ez most, mint este ködben vezetni: nem az egész utat látom, csak azt a pár métert, amit a fényszóró bevilágít. Egy csíkot a felezőből. De megyek. Mert bízom Benned. Mert idővel rájöttem, hogy az áldás nem feltétlenül egyenlő a sikerrel, hanem az áldás az, hogy együtt mehetek Veled. Hogy velem vagy minden napon. A terveimben is, a kétségeimben is, a könnyeimben is… Mindig.
