Egy idős lelkipásztor azt mondta nekem, hogy egy gyülekezet „lelki állapotát” leginkább azon lehet lemérni, hogy hogyan énekelnek az istentiszteleten. Talán túlzó ez a kijelentés, mégis vitathatatlan, hogy sok mindent elárul egy gyülekezetről az, hogy hogyan zeng ajkukról az ének. Mi okunk az éneklésre? Miért is kell(ene) énekelnie Isten népének? Miért szólít fel a Zsoltáros olyan sok helyen: „Énekeljetek az Úrnak”!
Kezdjük az elején. Egy-egy táncházban, a tábortűz körül, születésnapi összejövetelen, felfokozott lelkiállapotban (lásd foci EB és az „Éjjel soha nem érhet véget”) még csak-csak erőt veszünk magunkon és együtt éneklünk, de ma már önmagában a közösségi éneklésnek nincs túl sok jelentősége és tere az emberek hétköznapjaiban. Sok félelem és gátlás társul az énekléshez, amely mögött akár évtizedek (gyermekkori) belső szorongása is lapulhat. Mondjuk ki: ciki ma énekelni. Ciki, miközben minden harmadik ember fülhallgatóval közlekedik és nem tudunk úgy bemenni egy bevásárlóközpontba vagy étterembe, hogy ne szólna a zene. Tehát a passzív zenehallgatás igenis átjárja a hétköznapjainkat, de az éneklés mintha már elveszett volna. Nem csoda tehát, ha egyre többször szembesülünk azzal, hogy a gyülekezeteinkben nem szól az ének, vagy szól, de nagyon lassan és hamisan. Persze sok helyen vannak amatőr, énekszerető gyülekezeti kórusok, sőt vannak nemzetközi sikereket elért középiskolai kórusaink is, amelyekre méltán lehetünk büszkék. Nem beszélve arról az énekkincsről, a 150 zsoltárról, ami az egész világon egyedülálló módon nálunk található meg egyedül. Mégis a másik oldalon (és ez talán az általánosabb) kissé elkeserítő a helyzet.
A lassú éneklésről a következő adoma (?) jut eszembe: Kodály Zoltán írja, hogy a nagy ébredés idején, egy vasárnap Debrecenből igyekezett Budapestre vonattal. Amikor a debreceni nagytemplom mellett elment, akkor kezdődött az istentisztelet és hallotta, ahogyan a 90. zsoltárt énekli a gyülekezet, elnyújtva, nagyon lassan. Amikor Budapestre ért felhívta Révész Imrét, akivel jó barátságban volt, és cinikusan megkérdezte tőle: „Püspök úr! Amikor elindultam Debrecenből, akkor kezdte a gyülekezet énekelni a 90. zsoltárt. Érdeklődöm, hogy befejezte-e már?”
Az a tapasztalatom, hogy egy kívülálló szemével nézve az átlag vasárnapi istentisztelet legidegenebb eleme nem más, mint az éneklés. Ezen nincs mit csodálkozni. Egy idegen közegben az ember még jobban zavarba tud jönni attól, ha valaki éneklésre szólítja fel, még akkor is ha ez egy nagyobb térben és közösségben történik, hiszen szokatlan. Sokszor látom, ahogy nem rendszeresen templomba járók az ének alatt zavartan helyezkednek a padokban és néha még azt sem tudják, hogy a kirakott és bemondott énekszámok, oldalszámot vagy sorszámot jelölnek-e a fekete énekeskönyvben. Nem kárhoztatom őket, félreértés ne essék! Mindent meg kell tanulni.
Ami engem sokkal jobban elszomorít, az az, hogy sajnos az éneklés vált a vasárnapi liturgiánk legkevésbé vonzó elemévé. Nem azért, mert nem próbálunk igényes énekeket választani vagy mert a kántor nem játszik elfogadhatóan, hanem mert a legtöbb gyülekezeti közösségből nem árad az ének szeretete. Tudom, hogy ez egy roppant emocionális megközelítés, de nem tudom máshogy megfogalmazni azt, amit hiányolok. Nem árad az ének szeretete, és ezalatt értem a szívvel-lélekkel éneklést, azt, hogy mindenki énekel és nem csak a lelkipásztor szólózik pár nagyhangú gyülekezeti taggal, a hangerő, a lendület, a szövegszerűség kérdését és a többi formai kérdést is.
Ha mélyebbre ásunk, azzal találkozhatunk, hogy a Biblia legrégebbi énekei Isten szabadító cselekedeteihez kapcsolódtak. Mózes éneke a Vörös tengeren való átkeléskor, Mirjam hálaéneke vagy Anna éneke Sámuel születésekor mind olyan énekek, amelyek valódi istenélményekből, megtapasztalásokból táplálkoztak. Hogy milyen fontos volt a zsidó nép számára az éneklés, azt az is bizonyítja, hogy már akkor dicsőítették Istent, amikor még nem volt templomuk, sőt nem voltak a mai értelemben vett gyülekezetek. Az éneklésre tehát nem a lelkész szólította fel őket, hanem Isten, aki megszabadította őket. Ebből a hálából, könyörgésből, bűnbánatból születtek a zsoltárok, a dicséretek és a lelki énekek. Valójában ezért olyan nagy kincs az az énekeskönyv, amelyet a kezünkben foghatunk. Ezért olyan nagy kincs maga az Istennek való éneklés. Mert Ő maga adja a szánkba az éneket és tesz képessé mindenkit arra, hogy dicsőítse Őt.
Miért is énekeljünk tehát?
Mert van okunk rá! Ma is, most is Isten hűségesen és fáradhatatlanul végzi szabadítását, és van okunk neki mindezért hálát adni. A közösségi éneklésben pedig – amelynek gyakorlatát mindmáig őrzi a református istentisztelet – váljon mindannyiunk személyes hitvallása egy közös, tiszta, zengő és legfőképpen bátor énekké, mely adatik nemzedékről nemzedékre.