
Idén lesz bizony már harminc éve, hogy fiatal, kezdő lelkészként kikerültem Belső-Somogyba, három kicsi falu református pásztorának. Nagy volt bennem az elhivatottság, a lelkesedés, és éreztem is, hogy szeretettel fogadnak. Becsülték az igehirdetéseimet, ifjontiságom felé pedig elnézőek voltak.
Igaz, nem is voltam az a fajta fiatal, magabiztos hévvel kezdő lelkész, aki mindjárt mindent meg akar reformálni, változtatni, inkább beilleszkedtem a rendjükbe, az adott formákba, és azokat igyekeztem evangéliumi tartalommal megtölteni. De még így is voltak érdekes találkozásaim a tradícióval…
Nyugodt típus vagyok, legalábbis mikor szolgálok mindenképp, nem igen tudnak kibillenteni semmivel, próbálok jól lereagálni minden váratlant. Mégis sikerült meglepniük, leginkább az énekek, a mi drága jó református énekkincsünk megcsillogtatása során.
Egy erős hangú kis közösségben például teljesen mindegy volt, hogy milyen hangon kezdtem a zsoltárt – ott éppen nem volt hangszer, mellyel az éneklést megtámogatni tudtam volna –, a második versszakra már biztosan egy kvinttel lejjebb voltunk, mert nekik az volt a kényelmes és megszokott hangfekvés ☺ Hát belenyugodtam.
Egy másik kis gyülekezetben nagy segítőm volt az önjelölt-kántor Sanyi bácsi, aki hűséggel jött énekelni még a temetésekre is – így tanultam meg némely énekek régi, az énekeskönyvben már fel sem lelhető dallamát. Nem volt más választásom, úgy fújták mellettem, én először csak néztem, hogy hát ez meg mi a szösz, de elfogadtam.
No, de azért amikor egy templomi istentiszteleten bemondtam egy dicséretet, és ugyanez a Sándor bácsi, mielőtt még belekezdhettem volna az éneklésbe, a pillanatnyi mély templomi csendben előrebődült a hátsó sorokból, hogy: Ezt nem énekeljük!! – nos, azért egy kicsinykét ledermedtem.
Palástban, a szószéken azért mégsem kezdek el vitatkozni az éltes presbiterrel, vettem hát egy mély levegőt és eszembe jutott egy néhány vasárnappal azelőtt elzengett dicséretünk, bemondtam hát azt, és mintha mi sem történt volna, szépen elénekeltük. Utána azért elbeszélgettem Sanyi bácsival, hogy akkor mi is volt ez. (A gyülekezet többi tagjának amúgy szeme sem rebbent ☺)
Kiderült, hogy igen mérges erre az „új énekeskönyvre”, mert már nincs meg benne sok szép régi, melyeket gyermekként tanult, és raktak bele mindenféle új éneket. Amiket senki se tud! Mert ezek ÚJ énekek! Együttérzőn sóhajtottam, és megbeszéltük, hogy ezentúl istentisztelet előtt mindig egyeztetünk, hogy mik legyenek az énekek. És attól kezdve szép békességben meg is voltunk…
Csak nekem kellett egy pöttyet napirendre térnem afelett, hogy 1995-ben „új énekeskönyvnek” lett titulálva az 1948-ban kiadott, tehát akkor már majd’ fél évszázada használatban lévő református énekgyűjteményünk. Utólag persze jót mosolyogtunk rajta, de akkor is döbbenetes élmény volt. És tanulságos is, egyházi liturgikus tradícióink őserejére nézve…
Azóta volt már egy próbálkozás új énekeskönyv bevezetésére, de – úgy tapasztaltam – ennek nem volt elsöprő sikere. Viszont hosszú előkészítő munka után 2021. év végére megszületett és egyszersmind az új hivatalos énekeskönyvünk is lett a „kék”, melyről anno remek írás is született ezen az oldalon. Csak szegény énekeskönyv épp a covid alatt jött világra.
Az első kiadások is akadoztak az akkori papírhiány miatt, meg istentiszteletek sem mindig voltak a járvány miatt, egyházunk lassan őrlő malmai alatt volt sok minden más, amire figyeltünk. Mi egy esztendővel ezelőtt kezdtük el használni, bemondva mindig mindkét számot – a „feketét” és a „kéket” is – a gyülekezeti alkalmakon. Egy év alatt volt ideje mindenkinek megbarátkoznia az újjal, rácsodálkozni a javított, énekelhetőbb szövegekre, jobb hangfekvésekre, igei jegyzetekre. Az idei böjtben pedig végleg elbúcsúztunk Sanyi bácsi „új énekeskönyvétől”.
Kántorunk ezen a héten tart majd – kiváló fiatal szakemberként – előadást az érdeklődőknek erről az igazán új, kék énekeskönyvről, válaszolni igyekezve a sok felmerülő kérdésre is, a miértekre és hogyanokra. Én pedig bevallom töredelmesen, hogy a kezdeti idegenkedésem után ugyancsak mostanában jutottam oda, hogy rácsodálkozom az értékeire, erősségeire, kincseire ennek a kiadványnak.
Biztos, hogy kell még idő, mire úgy megjegyzem gyakorló lelkészként is a számait, mint ahogy tudtam a régiét. Talán sosem fog úgy menni. De a harminc évvel ezelőtti emlék is segít, hogy ne akarjak sanyibácsiskodni. Vannak évszázados értékeink, melyek voltaképp évezredesek, mert hitünk bibliai alapjai. De nem „régiek”, mert időtlenek és élők, mint a mi mindig jelenben is élő Istenünk. Viszont van, amit hálás emlékezéssel el kell tudni engedni… ☺