„ … és láttam azokat, akik legyőzték a fenevadat, annak képmását és nevének számát, amint az üvegtengernél álltak az Isten hárfáival, és énekelték Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét: Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya: ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent: mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid.” Jelenések 15, 2-4
Azt mondják, hogy aki énekel, az kétszer imádkozik. Egyszer a szöveg kimondásával és egyszer a lelkével.
Darányi Lajosról, Tiszáninneni egyházkerület református püspökéről mesélik. Római katolikus édesanyja szeretett énekelni. Elég hamisan énekelte a szent énekeket, imádságokat. Mondta is édesapjának, hogy nem jól énekel édesanya, nem a hangján. De az apja válaszolt neki, hívő reformátusként. Lehet, hogy hamisan énekel, de az ÚrIsten a hangján hallja.
Azt is mondják, hogy aki énekel, az nem tud félni. Maga az ének állítólag olyan fiziológiai folyamatokat indít el, ahol gátolja a félelemért felelős idegpályákat.
Talán mesélték, vagy filmeken felelevenítették, ahogy a csata előtt a katonákat dobokkal, sípokkal, énekekkel bátorítják.
De tudunk arról is, hogy a keresztyén mártírok a kivégzésük előtt, és mindegy, hogy gladiátorok, vadállatok, keresztfa, vagy máglya, énekeltek.
Ifjabb Plinius levelet írt Traianus császárnak (Kr.u. 98-117) a keresztények ügyében, hogy miképpen járjon el velük szemben. Már megkülönböztet keresztényt és „igaz” keresztényt. Az utóbbiak akkor is ragaszkodtak a Krisztushoz, amikor az életükkel fizettek a hitükért. Krisztust Istennek vallották kezdetektől fogva. Plinius szerint a keresztények „karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére”.
A „nagy” francia forradalom kellős közepén (1794) 16 kármelita apáca fejkendő nélkül, levágott hajjal ballagott lassan és Salve Reginát, a Veni Creator-t, a Te Deumot énekelve a vesztőhely felé. Amíg ki nem végezték őket, énekeltek.
Oly sokszor végeztek ki igaztalanul embereket, akik bizony énekelve mentek a halálba. Ezt foglalja össze nekünk Arany János „A walesi bárdok” című versében.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se bírta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –
Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”
Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma…
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.
A tudomány is próbálja megfejteni ezt a jelenséget. A pszichológia is felfigyelt arra, hogy az ének, a dúdolás valamilyen módon hatással van az emberre. Arra is, aki hallgatja, de még inkább arra, aki dúdol és énekel. Azt találták, hogy az agy ilyenkor ritmust és ismétlődést hoz létre, és ez stabilizálja a figyelmet, csökkenti a feszültséget, csökkenti a stresszhormon (kortizol) szintjét. Ez már rövid idő után megtörténik. Az ének megváltoztatja a pulzust, a légzést és aktiválja a paraszimpatikus idegrendszert, amely felelős a regenerálódásért.
De fizikai folyamatok is indulnak.
Az orrmelléküregekben jelentősen megnő a nitrogén-oxid szintje. Ez az anyag segíti az erek tágulását, javítja a vérkeringést és támogatja az immunrendszer működését.
Egyes vizsgálatok kimutatták, hogy az éneklés növelheti az immunoglobulin A (IgA) szintjét, amely a szervezet első védelmi vonalát képezi a fertőzésekkel szemben. Immunrendszert támogatja.
Az agy jutalmazó rendszere aktiválódik. Fokozódik a dopamin és az oxitocin termelődése, amelyek javítják a hangulatot, csökkentik a szorongást és erősítik a biztonságérzetet.
Azonban azt mondják, a legnagyobb hatása a légzésen keresztül érvényesül. Az elnyújtott hang meghosszabbítja a kilégzést, szabályozza a légzésritmust valamint stabilizálja a szívritmust.
Énekelni jó. Imádkozni jó. Énekelve imádkozni jó. Szép a sok tudományos gondolat, de mindent mégsem tud megmagyarázni. A haláltól való félelem múlását mégis az Úrhoz való odafordulásban találja meg az imádkozó.
„Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya: ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent …”