Pár hete került elém egy új könyv, Kodácsy-Simon Eszter munkája, a címe „Engedjétek kérdezni a gyermekeket!” Vallásdidaktikai könyv, az ajánlásban ez van: „Az egzisztenciális kérdések lehetőséget teremtő ereje a hittanórán.” Sajnos, még nem olvastam el, ez az írás nem a könyvről szól. (Ami késik, nem múlik…) Viszont a címe már önmagában megmozgatott. Mi a helyzet a kérdésekkel, közöttünk, hívők között, itt, az egyházban?
Ha körbekérdeznénk, biztos, hogy nem a kérdéseinkről lennénk ismertek. Inkább mondunk, kinyilatkoztatunk, kiselőadást tartunk, monologizálunk. Jobban jellemző ránk. Jó esetben a párbeszéd alatt nem valami huszonegyedik századi ideológia karmait látjuk, hanem a dialógus lehetőségét, de ebben sem vagyunk erősek – ahogy a saját korunk sem. Én úgy érzem, a kérdéseink nagyon hiányoznak, az emberek felé, Isten felé.
Olyan, mintha a gyengeség jele lenne a számunkra. Mintha arról lenne szó, hogy szégyen valamit nem tudni, vagy valakire kíváncsinak lenni. Mintha kudarc lenne az, hogy kérdéseimet megfogalmazva kutatom azt az Istent, akire rábíztam magamat. Mintha a kérdéseinktől kevesebbek lennénk.
A gyülekezeti életben is sokszor félünk a kérdésektől. Szűk teret hagyunk nekik, szürke váróterem csak, mostohán bánunk a kérdezővel. „Ezt itt tudni illik…” – húzódik össze csendesen a kálvinista szemöldök vagy horkan fel magában, hogy „Ezt errefelé nem bolygatjuk!”
A kérdezőt sokszor magára hagyjuk, esetleg üres közhelyekkel fedünk el valamit magunkból válasz helyett. Vagy gyorsan lecsapjuk – a „kánaáni nyelv”, a rosszul használt egyházi beszéd sajnos jó eszköz a válaszhoz hasonlító üres mondatokhoz.
Engedjétek kérdezni az embereket! – hajlítom tovább a könyv címét. Jó lenne visszaadni a kérdések értékét, a kérdező ember méltóságát. Nem csak az osztályteremben, de a gyülekezeti csoportban, a konfirmáción (a felnőttén is!), a missziói alkalmakon, a hitmélyítésben. De az istentiszteleteken is. Frissítő volt és eleven az idei Csillagponton, hogy online kérdéseket lehetett feltenni az igehirdetőknek az istentiszteletek után, amikre aztán válaszolt is a prédikátor. Miért ne keresnénk a lehetőségeket a gyülekezeti gyakorlatban, hogy feltehessék kérdéseiket a keresők és az egyháztagok? Mitől félünk? Mit veszítenénk? És igen, a hitoktatásban is helye van mindkét irányban a kérdéseknek.
Engedjétek kérdezni az embereket! Ez az egyházszervezetünkön belül is működne. Sok bennragadt kérdést hordoznak presbiterek és lelkészek, szolgálók és hitoktatók, „hétköznapiak” és tisztségviselők. Egy ideje megy egy sorozat a „Villanypásztoron”, a református lelkészek belső zárt online felületén, ahol a zsinat lelkészi elnökét lehet kérdezni. Becsülöm Steinbach József püspököt, hogy beleáll az „alsópapság” kérdéseibe és őszintén, komolyan válaszol. Nem lett ettől kevesebb, sőt…
Engedjétek kérdezni az embereket! Magatokat is. Magamat is engednem kell. Miért is ne kérdeznék. A kegyességem része lehet, kellene, hogy legyen. A zsoltáríró kérdezte Istent, a próféta is, a tanítvány kérdezte Jézust. Mi miért ne tennénk? Miért ne lehetne az imádságom kérdések sora?
Forduljunk a kérdéseinkhez oda, mert rólunk beszélnek. Nem akarok közhelyeket puffogtatni, de a kérdés lehetőség. Miért vonjuk el magunktól?
Kezdjük el gyakorolni.
Mit kérdeznél a lelkészedtől?
Mit kérdeznél a gyülekezeted presbitériumától?
Milyen kérdéseket tennél fel a vezetőknek?
Milyen kérdéssel fordulnál a templompadban melletted ülő felé?
Mit kérdeznél tőlem? (Címem: bellapeter.ref@gmail.com, tedd fel, ha akarod.)
Mit kérdeznél a Szentháromság Istentől?
Érdekelnek a válaszok?
