Énókról alig mond valamit a Biblia. Nem vezetett népet, nem nyert csatákat, nem épített bárkát, nem kapott törvényt. A Teremtés könyvének nemzetségtáblázatában mindössze néhány sor jut neki. Mégis van ebben a néhány sorban valami.
Ádám nemzetségtáblázata kérlelhetetlen ritmusban halad. Élt, nemzett, élt még valamennyi évet, majd meghalt. Ádámról: „azután meghalt”. Sétről ugyanez. Enósról, Kénánról, Mahalalélről, Jeredről ugyanez. Mintha újra meg újra megszólalna az Édenből való kiűzetéskor elhangzott mondat: „por vagy, és vissza fogsz térni a porba” (1Móz 3,19). Lehet az élet nyolcszáz vagy kilencszáz év, a mondat vége ugyanaz. Aztán elérünk Énókhoz, és megtörik a ritmus.
„Énók Istennel járt, azután eltűnt, mert magához vette őt Isten.” (1Móz 5,24)
A szöveg egy érdekes részletet is megőriz. Énók hatvanöt éves volt, amikor megszületett a fia, Matuzsálem, és ezután olvassuk róla: „Énók Istennel járt Matuzsálem születése után háromszáz évig” (1Móz 5,21–22). Nem tudjuk, történt-e valami vele akkor. A Biblia nem magyarázza. Annyit látunk, hogy ettől a ponttól kezdve háromszáz évet egyetlen mondattal foglal össze: Istennel járt.
Háromszáz év már nem fellángolás. Nem egy megrendítő istentisztelet, egy megtérés emléke vagy néhány különösen intenzív esztendő. És közben Énóknak fiai és leányai születtek (1Móz 5,22). Vagyis az Istennel járás nem valamilyen világból kivont, érintetlen lét volt. Család, munka, emberi kapcsolatok, döntések és ismétlődő hétköznapok között történt. Talán ezért is olyan pontos a Biblia egyszerű szava: járt. Aki valakivel jár, újra meg újra hozzá igazítja a lépteit. Egy irányba tart vele. Napról napra.
Ráadásul Énók nem az Édenben élt. Káin már megölte Ábelt (1Móz 4,8), Lámek pedig már azzal dicsekedett, hogy sérelméért embert ölt (1Móz 4,23–24). A Biblia következő fejezetében pedig azt olvassuk majd, hogy az ember gonoszsága elhatalmasodott a földön (1Móz 6,5).
Júdás levele még egy vonást hozzátesz a portréhoz. Énókot prófétaként idézi, aki Isten ítéletéről beszél saját istentelen nemzedékének (Júd 14–15). Az Istennel járó Énók tehát nem volt néma szemlélője annak, ami körülötte történt.
A Zsidókhoz írt levél Énók történetének mélyére a hitet helyezi: „Hit által ragadtatott el Énók, hogy ne lásson halált” (Zsid 11,5). Majd rögtön utána: „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt” (Zsid 11,6). A hit itt Isten valóságának komolyan vétele: annak a bizalma, hogy az ember az egész életét hozzá igazíthatja.
Megrendítő Énók történetének befejezése. A nemzetségtábla addig azt ismétli: meghalt. Énóknál ez a szó elmarad. „Eltűnt, mert magához vette őt Isten.” (1Móz 5,24) Mintha egyetlen ember történetében rés nyílna azon a falon, amely az egész fejezet fölött áll. A halál már jelen van a világban, de Isten cselekvése nincs alárendelve neki.
Énók után a nemzetségtábla továbbmegy, és újra visszatér a régi mondat: „azután meghalt”. A világ látható rendje nem változott meg. Mégis ott maradt benne Énók rövid története, mint egy előre mutató jel. A keresztény ember már Krisztus felől olvashatja ezt a néhány sort, és eszébe juthat, amit Jézus mondott: „aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (Jn 11,25).
Énók élete különös kérdést hagy maga után. Ha egy egész emberi életből végül csak egyetlen mondat maradhatna meg, mi lenne az?
Róla nem azt őrizte meg a Szentírás, hogy mennyit ért el, mit épített fel, milyen hatással volt kortársaira. Egyetlen dolgot tartott fontosnak elmondani róla.
Énók Istennel járt.
Egy összeomló, az özönvíz felé menetelő világban, háromszáz éven át. És eljutott oda, ahová tartott: magához vette őt Isten.
