Vannak foglalkozások, melyek esetében szépen lemérhető a hatékonyság, az eredményesség. A lelkészi hivatás nagyon nem ilyen.
Igen, vannak munkák, amiknél számokban vagy kézzelfogható dolgokban megmutatkozik a belé fektetett energia, idő, szakértelem. Lemérhető a nyereség, ott van a megtermelt, felépült, megszerelt vagy legyártott produktum. Van nagyjából pontos munkaköri leírás, amit lehet teljesíteni.
Még az emberekkel foglalkozó szakmákban is sok ilyen van, mert kimutatható, mennyien gyógyultak meg a kezelésektől, vagy hányan tanultak meg írni-olvasni abban a tanévben.
Persze, sok hivatás van, ahol ez nem ilyen egyszerű. És a lelkipásztori munka igazából alapvetően ilyen.
Mondhatnánk, hogy de kérem, az igenis látszik, hogy hányan járnak templomba meghallgatni az igehirdetést, hány hétközi alkalom van a gyülekezetben, vagy hogy felépült-e…, renoválva lett-e…, sikerült-e a pályázat…, működik-e az intézmény! (Amikor írjuk az adattári jelentést, csupa ilyesmi kimutatásán erőlködünk.)
Csakhogy egyrészt az építkezés, az intézményvezetés, a menedzsment – nem feltétlen pásztori munka. Másrészt pedig az istentiszteletek és bibliaórák látogatottsága egyáltalán nem a befektetett erőfeszítéssel, képzettséggel, igyekezettel egyenesen arányos – noha valóban hat rá.
Például sok évtizednyi hitoktatás, megszervezett táborok, sok elmesélt bibliai történet, azokat feldolgozó játék, gitáros éneklés, komoly beszélgetés és együttnevetés, kirándulás után, hány ebben nevelgetett fiatal felnőttet látunk viszont? Bizony, néha kikeseredik az emberből a jézusi kérdés, hogy hát a kilence hol van…
Persze tudjuk, hogy Isten matematikája ilyen. Mert közben kapunk olyanokat is, akiket nem mi nevelgettünk, csak jönnek és ott vannak. Mert „Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta.” és „Azért senki ne dicsekedjék emberekkel, mert minden a tietek; akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás…”
Csak valahogy azért mégis. Emberből vagyunk, és néha nagyon jó, és tudom, hogy felülről való ajándék, ha megélhetjük egészen konkrétan, hogy „érdemes volt”:
A nyolcvanas évek végén egy fiatal lelkészházaspár lekerült Somogyba. Megkaptak pár falut, és nagy lelkesedéssel nekiálltak dolgozni, szolgálni – régi, hagyományos gyülekezetekben, hagyományos és nem olyan hagyományos módon is. Elkezdtek megszólítani tizen- és huszonéves fiatalokat (no jó, néhány harmincas is volt köztük), és IFI-t alakítottak, ifjúsági csoportot, akikkel péntek esténként összejöttek, beszélgettek, mondták az Igét és meghallgatták az emberi szót.
Néhány év múlva elmentek máshová, de volt környékbeli fiatal kolléga, aki átvette a kis csapatot. Aztán érkezett helybe egy újabb fiatal lelkész, aki megint néhány évre a pásztoruk lett. Talán másfél évtized az egész történet, mert lassan mindenki megházasodott, továbbtanult, gyerekeik születtek, szóval kanyarodott az élet.
De múlt szombaton egy somogyi erdő közepén újra találkozott az a huszonegynéhány ember. Nagyjából harminc év telt el az ifi virágkora óta, már a valamikori tizenévesek is jó negyvenesek, hát még a többi ☺, deresedő és gyérülő hajjal, már sok testi nyavalyával, de újra együtt voltak és velük a régi pásztorok is.
Bográcsoztak, beszélgettek, Igét hallgattak, gitároztak és énekeltek – pont ahogy régen annyiszor, és ámulva nevettek a csodán, hogy újra együtt vannak. És elmondták, mennyire sokat jelentett nekik akkor ez a közösség, hogyan tudtak élni belőle, és azóta mi lett az életükkel. Csak csendesen jegyzem meg, ebből az ifiből legalább öten lelkészek lettek!
Az az első, régi, most már nyugdíjas pásztor körbeadta a fára metszett Igét, amit búcsúzóul kapott a csoporttól: „És terhet viseltél, és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el” (Jel 2,3) A másik volt pásztoruk pedig kimondta, amit nekem is olyan jó volt hallani és érezni: Igen, érdemes volt.
