Szeretek a parkban sétálni, ilyenkor májusban öröm kint lenni a szabadban. Szerintem minden évszaknak megvan a saját illata. A tavasz az éledő természet virágaival mindig elbűvöl, jó beleszagolni a levegőbe és érezni például a frissen vágott fű illatát. A nyárnak is megvan a maga bukéja, amely olyan tikkasztó és száraz féle. Az ősz pedig esőszagú, de az nem olyan, mint tavasszal, mert minden nyirkos és fázós. A tél meg többnyire a szmogról szól, mert lakó környezetemben vannak, akik bizony szeretik eltüzelni mindazt, ami éghető. De hál’ Isten most tavasz van és jó néha megállni a száz éves platánfák árnyas nyugalmában.
Pedig itt a három méteres tömör kerítésfal tetején szögesdrót is van, olyan, mint valami erődítmény. Ide biztos, hogy nem kívánkozik senki. Én sem akartam idejönni, de aztán mégis önként vállaltam, miután nem tudtam segíteni Krisztin. Autóbalesetet szenvedett, sajnos azonban mire behozták a műtőbe, már menthetetlen volt. Mint orvos, sajnos azonnal felfogtam a helyzetet, de mint apa… Alig múlt 17 éves. De sokszor végiggondoltam azóta, hogy ha többet lettem volna otthon, akkor talán nem ment volna el azzal a társasággal bulizni. Azt gondoltam, hogy akkor vagyok jó szülő, ha előteremtem a család számára az anyagiakat. Feleségem is orvos és köztünk szólva, ő is ugyanolyan karrierista, mint amilyen voltam én is. Mára már beláttam, hogy a pénz messze nem minden. Idefelé jövet az autóban hallgattam a rádiót, amiben az idei érettségiről volt szó. Nagyon felkavart. Kriszti a lányom is már épp arra készült, mikor…
-Bíró doktor, de jó, hogy látom. Legyen szíves gyorsan jönni, mert a Kovács bácsi nagyon rosszul van!
-Megyek, Marika.
Miközben nekiindultam, arra gondoltam, hogy ennek a rövid kis nyugalomnak is vége, pedig pont azért jöttem be előbb, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. Nem panaszkodom, mert én kértem magamat ide egyfajta vezeklésként. Önként jöttem ide az ápolási intézetbe dolgozni, otthagytam sikeres belgyógyászati praxisomat. Szerintem ezen az osztályon kétfajta ember tud megmaradni: a vezeklő vagy a beletörődött, elfásult. Sajnos a sikerélmény itt igen ritka madár, és azt is többnyire órákban, jobb esetben napokban mérik, heteket már nem is merek említeni. De ezt is el kell fogadni.
Tudom, nem egyszerű, és ha egyszer én is odaérek, ahol a betegeim tartanak, biztosan elfogynak a veretes gondolataim. Nagyon nehéz végignézni, hogy a markok görcsös szorításából hogyan szökik ki az élet az ujjak között. Belefacsarodik a szívem, amikor azt hallom, hogy mennyi, de mennyi terv, vágy marad megvalósítatlanul egy-egy itt fekvő életében. Azt hallgatni, hogy Doktor úr, segítsen legalább addig életben maradni, amíg a fiam vagy a lányom bejön, hogy el tudjak búcsúzni tőle, bizony szívszorító. Én próbálok mindent megtenni, de sok minden itt már nem rajtam múlik. Szomorú, amikor azt látom, hogy vannak, akik hasztalan várakoznak, mert a hozzátartozókban bizony olykor nagyobb a harag mint a megbocsátás.
Most májusban – köszönhetően a rádiónak is – két gondolat jár a fejemben. Az egyik a lányomhoz kapcsolódik természetesen, hogy ő is ilyenkor érettségizett volna. A másik pedig a saját érettségimhez kötődik. Felidéződik bennem, hogy mennyit nyüstöltek bennünket a tanárok négy éven keresztül, hogy alaposan felkészüljünk az érettségi vizsgára, mert csak azzal lehetett tovább lépni az életben. A vizsgák végén aztán kimondták, hogy most már érettek vagyunk, és mehetünk továbbtanulni, hiszen eredendően is ez volt a cél a gimnáziumban.
Ha belegondolok, végtére is az ember születésétől fogva tudja, hogy lejár az idő, és ha tetszik, ha nem, be kell majd lépni azon a bizonyos ajtón, miközben hátra hagyjuk a földi létet. Egy élet áll rendelkezésre ahhoz, hogy felkészüljünk erre. De vajon valóban érettek vagyunk-e? Fel tudjuk-e fogni, hogy mi van előttünk, mi vár ránk? Itt nem segít a puskázás, a súgás, sem pedig a magyarázkodás. Az ottani óra nem siet, nem lehet bízni a kicsengetésben, és nem kérnek a magyarázkodásból sem. Tényleg, fel lehet erre készülni, meg lehet erre érni? Gondoljunk csak bele egy kicsit ebbe! Nem egyszer láttam, hogy mennyire tud fájni embereknek a hiány és mulasztás. Fel vagyunk készülve? Mert az iskolában sokszor elmondott mentegetőzések itt bizony értelmezhetetlenek. Nem lehet azt mondani, hogy „Elnézést kérem, tanár úr, de mára nem készültem, mert …. ( ekkor szokott jönni a végtelen kifogások sora) Kérem, csak ceruzás egyest írjon be, ígérem, hogy jövő órára mindent megtanulok és ki fogom javítani.
Az bizony rajtunk is múlik, hogy amikor eljön a rendelt idő, vajon hiányérzet és lelkiismeretfurdalás nélkül tudjuk-e becsukni az itteni ajtót, hogy az a másik kinyíljon. Vajon készen állunk-e a nagy számadásra? Be kell vallanom, hogy én nem vagyok felkészülve. Ezért így fohászkodom: Uram, irgalmazz, adj erőt és időt, hogy rendezni tudjam a gondolataimat, az emberi kapcsolataimat, rendezni tudjam az életemet.