Ezekben a napokban megtörténik újra: érettségizünk. Hivatalosan több mint nyolcvanezren írnak érettségit a hét minden napján, hétfőn magyar és irodalom volt, kedden a matek, szerdán történelmet írnak (egy időben a pápaválasztó bíborosokkal ☺), csütörtök és péntek pedig az idegen nyelveké, angol és német.
Igazából jóval többen ott vagyunk ebben, mint a diákok, például a sok pedagógus, akik felügyelnek, javítanak, dolgoznak, meg akik „csak” eddig dolgoztak az ügyön: tanítók, általános és középiskolai tanárok, akik tanították, oktatták, nevelték, kísérték a mostani vizsgáig a fiatalokat. Most meg szorítanak értük.
De az aggodalommal és biztatással drukkolók, értük imádkozók, amiben lehet segítők még többen vagyunk.
Ilyenkor – bármiről is szóljon éppen a világ – egy kicsit bevonódik ebbe majd mindenki. Amikor reggel az ünneplőbe öltözött, görcsösen jegyzeteket szorongató, vagy az esélytelenek nyugalmával bambuló diákok után kiáltanak teljesen ismeretlenek a buszon, megállóban, járdán, hogy: Hajrá! Fog az menni!
Amikor előjön munkahelyi vagy otthoni beszélgetésekben, hogy hogyan is volt az, mikor én érettségiztem… és nosztalgiázik a negyven-ötven, de a négy-öt évvel ezelőtt vizsgázó is. Még a keserű élmény is szépül valamit, felidéződnek a vicces helyzetek, poénok, drámai pillanatok is.
Akkor milyen nagy és nehéz dolognak tűnt, milyen nagy volt a tétje – aztán az élet hozta „vizsga-helyzetekben” később kiderült, hogy van ennél sokkal nehezebb is. Volt, aki akkor remekelt, aztán azóta nagyon nem úgy alakultak a tanulmányai, munkavállalása, szóval nem sikertörténet a szakmai élete. És volt, akinek épp csak görbült, később mégis tudta képezni magát, megtalálta a hivatását, jó állását és remekül él.
Az érettségivel semmi nem lesz betonba öntve. Nyilván sokat számít, főleg a továbbtanulásban, de messze nem döntő, egyáltalán nem végleges a jövőre nézve. Inkább egy próba, egy mutató. Nem csak felkészültségről, szorgalomról, szellemi képességekről, hanem józanság, higgadtság, lelkierő, rugalmasság, önbizalom, önazonosság és még sok ilyesmi tekintetében.
Az igazi érés pedig valójában egy életre szóló folyamat, amelyben mindenki a maga ritmusában, a saját élete kihívásaiban, testi, szellemi, érzelmi és lelki síkon is halad. Haladhat. De ez már az egyéni igényességen, lét-bátorságon, öntudatosságon, önismereten is múlik.
És persze ugyanez érvényes a hitünkre is. Ez az érettség sem a koron múlik. Nem véletlen írja az öreg Pál a fiatal Timóteusnak:
„Senki meg ne vessen ifjú korod miatt, hanem légy példája a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tisztaságban. Ne hanyagold el a benned levő kegyelmi ajándékot… Ezekkel törődj, ezekkel foglalkozz, hogy előrehaladásod nyilvánvaló legyen mindenki előtt. Legyen gondod önmagadra és a tanításra, maradj meg ezek mellett, mert ha így cselekszel, megmented magadat is, hallgatóidat is.”
Érettségi
