Amikor Jézus és tanítványai Samárián mennek keresztül, megpihennek Jákob kútjánál. Jézus a saját erőforrásáról beszél nekik, de nem a kézzel fogható eledelről és még csak nem is a friss vízről, amit a kútból meríthetnének. Hanem az Atyával való kapcsolatáról, a neki való engedelmességről.
Vasárnap este 25-30 református lelkész gyűlt össze a Siloámban, no nem a jeruzsálemi, csak a dunántúli tónál, a Balatonfüredi Siloám Református Missziói Otthonban. A Dunántúli Református Lelkészegyesület tartotta őszi, kétszer fél napos konferenciáját, de a téma ugyanez volt: az erőforrás.
Honnan, hogyan, miből lehet a lelkipásztornak erőt merítenie a mindennapi munkájához, a szolgálatokhoz, a folyamatos helytálláshoz családban, gyülekezetben, a lakóhelye szűkebb és tágabb környezetében? Erre kerestük a választ az egymással való beszélgetésekben, a meghívott előadók megosztott gondolataiban, Isten Igéjében.
Meghallgattunk kerületi, egyházmegyei vezetőt, kicsi szórványfalvakban és városi, nagy, intézményfenntartó gyülekezetben munkálkodó szolgatársat, még lelki vezetésben jártas szerzetest is. De bármilyen különböző körülményekből, helyzetekből jöttek is, az erőforrásaikról szóló beszámolók mégis nagyon egybehangzottak és összesimultak.
Vallottak arról, mit jelent nekik a család, a házastárs melléállása, a munkatársi közösség támogatása, mennyire fontos a gyülekezet tagjainak segítsége és visszajelzései.
És hogy ugyanakkor mennyire jó néha tudni kikapcsolódni az egészből, zenét hallgatni, filmet nézni, sportolni, kirándulni, kertészkedni, találni bármilyen hobbit, vagy csak takarítani egy jó kiadósat ☺… Lelkészként is emberből lenni.
De végül is a legfontosabb erőforrás maga a feladatnak, a hivatásnak a forrása, a szolgálatba állító Isten. Aki az igazi Gazda, aki munkatársának hívott el és ebben újra és újra meg tud erősíteni. Ezt tudatosítani. A helyünket az Ő egyházában, Őmellette.
Az egyre oldottabb, vasárnap éjszakába nyúló és hétfőn is fel-felparázsló beszélgetésekben volt panasz is, előjöttek nehézségek is – ez már csak így szokott lenni, ha lelkészek őszintén együtt vannak, de a meghatározó mégis valami derű, az egymást is támogató megélések bizonysága volt. A testvérség és összetartozás megerősítése, az együtt gondolkodás öröme és az, hogy Krisztus, a leghatalmasabb terhet elhordozó, szeretetben megszenvedő Szolga is ott ült és beszélt velünk:
„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”
