„Mer’ mindig csak a rosszat veszed észre” – mosták már a fejemre, pedig dehogy. Jó, van, hogy igen. Minden nap kérem az Úrtól, hogy engedje a jót, a szépet látnom, és Ő engedi. De néha nehéz meglátni azt.
Néha ott is azt látni, ahol nincs, önámítás, csalás. Vegyünk egy extrém példát. Lássuk, észlelhető-e a jó, a szép ott, ahol az ember embernek farkasa. Egy olyan terepen, hol az életért folyik a küzdelem. Menjünk el például a boltba.
Most valóban szélsőséges esetet veszek elő. Balatoni településen élek, nyaranta sokszorosára nő az egy négyzetméterre eső lélekszám. Ez már önmagában is okoz súrlódást. És ez a sok súrlódó egyed elmegy a boltba. „S hol egykoron pillangók szálltak a réten, most lánctalpak zúzzák le a szépet!”
Már a parkolóba érve remegni kezd a levegő: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. A fizika törvénye az első nagy ellenség. Ki csatába száll ellene, az mindenki másban ellenségre lel. A feladat: adott helyre hogyan lehet kétannyi kocsit elhelyezni. Ebben segít – másban viszont nehezít -, hogy a helykihasználtság miatt csak apró rések vannak felfestve parkolási köz gyanánt. Oda be és onnan ki is küzdelem, ami megalapozza a vásárlók lelkiállapotát. Ez az első erőpróba, s vannak, akik már itt elbuknak. Távolságtartásuk, teszetoszaságuk, párhuzamtalanságuk a gyengeség jelei, azonnal akad, aki fel is hívja rá a figyelmüket. De ez csak a bemelegítés, a főharc előtti ráhangolódás.
Útban a bevásárlókocsik felé szavakat morzsolunk magunkban: csak némi harapnivalót kell venni, budipapírt ne felejtsek, paprika, paradicsom stb. Ilyenkor már olyan eltökélt ábrázattal lépdel a vásárló, mint Kinizsi Pál az ütközet előtti utolsó pillanatokban: célirányos tekintet, a látótér szűkítése, a zavaró tényezők kizárása.
Maradva a harci hasonlatnál, de ugorva pár századot, a bevásárlókocsi a pénz bedobása után tankká, harckocsivá lényegül át, amivel utat lehet törni magunk előtt. Ez jól jön a szűk sorok közötti soron következő erőpróbánál: a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb dolgot beszerezni úgy, hogy közben a lehető legtöbb dolgot megvizslassuk. Ehhez a következő öntudatokat kell magunkra ölteni:
1) a tudatosan előretörő, aki biztos a dolgában, tudja, hogy hova tolja a kocsit, és mindenáron el akarja érni, még mielőtt az adott áru elfogyna. Számára a nézelődő, válogató egyed leküzdendő akadály, aki azért jött pont most vásárolni, sőt, azért született erre a világra, hogy őt ebben az elhívásában akadályozza.
2) a tudatosan elgondolkodó. Ő az, aki megnézi a felhozatalt, összehasonlítja az ár-érték arányt, esetleg változtat az eredeti elképzelésen (mégse lecsó lesz, hanem inkább rántott karfiol), szóval nem kapkod össze-vissza, kihasználja a rá szabott időt. Számára a másik, aki csak tologatja a kocsiját egyik helyről a másikra, olyan külső körülmény, amit ki lehet, sőt ki kell zárni, hisz az nem érdemli meg, hogy foglalkozzanak vele, különben is a másik csak azért jött most, és csak azért született e világra, hogy őt akadályozza.
Nos, e két öntudati állapot nem feltétlenül személyfüggő, egyazon gazdatestben is fellelhető, és a megfelelő pillanatban előhívható. A konfliktus abból szokott adódni, ha két olyan személy akad össze, akik éppen ellenkező entitásban vannak. Jön a verbális és nonverbális hadviselés.
Ez az az erőpróba, amire fel vagyunk készülve, be vagyunk tárazva a megfelelő eszközökkel hozzá: lesújtó pillantás, figyelmeztető krákogás, rosszalló fejcsóválás, a „legyen szíves” úgy kiejtve, mint ahogy XVI. Lajostól kérdezték, hogy „kényelmes-e így”, midőn a hóhér a nyaktilóba tessékelte. Van, amikor ennyiben marad a harc, ezek a „hidegháborúk”. De néha több szó is előkerül, vágnak, kaszabolnak, elhullanak, haló poraikból feltámadva újra lesújtanak.
Csakhogy van egy másik erő. Olyan, ami azt mondja, hogy ne gyűlöld az ellenséged. Sőt, azt is mondja, hogy az a másik nem is az ellenséged, hanem a felebarátod, akit szeretned kell.
Ej, hát micsoda butaság ez? Miért szeretném, ha le akarom győzni! Muszáj mindig nyernünk, mert az öntudat különben számonkéri rajtunk, ha vesztünk. És ezek a csaták nem kecsegtetnek soha win-win eredménnyel, ezért mindig a legrosszabbat kell feltételezni a másik félről: örök harckészültségben, az inak megfeszítve. Ezt éljük meg a boltban, a munkahelyen, az utakon, a tereken, sőt, néha otthon is a kapcsolatainkban.
Isten olyan erőpróbára sarkall, amiben a nyereség nem egyenlő a pillanatnyi győzelemmel. Ha mi nem is, de Ő pontosan tudja, hogy ezekért a pillanatnyi győzelmekért nagy árat fizetünk: kopunk, súrlódunk, az erősségünk válik a gyengeségünké. Ezért óvna minket ettől.
Tudom, hogy nehéz, az én öntudatom is állandóan győzni akarna, „…minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!” S ha hagyom, hogy maga oldja meg, ez az öntudat bizony ügyesen használja fegyvereit. Mentségem is van rá: ha nem élnék velük, akkor ez a világ eltaposna. Nehéz, de nem járhatatlan út a másik. Isten megmutatta nekünk azt az erőt, amiből mi is meríthetünk: Jézus Krisztusban legyőzte a legnagyobb ellenséget, a halált.
Néha ott is megtalálni a jót, a szépet, ahol nem is keresnénk, és az maga az öröm. Ha ez megvan, akkor lehet, hogy nem feltételeznénk a világról, hogy el akar taposni bennünket (sajnos fordítva valószínűbb). Akkor talán nem akarnánk minden pillanatban győzni úgy, mintha nem is lenne több pillanat. Akkor meglátnánk, hogy Istennél lehetséges igazán a win-win megoldás. Ő nem a pillanatra építi tervét, hosszútávban gondolkodik, és jó hír, hogy ebben számol velünk. Hagyatkozzunk erre, és ne a harcoskodó öntudatra.
